Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Czirják József: A morálfilozófia érvényesülésének kérdéséhez (A kanti álláspont egy aspektusának értelmezhetőségéről napjainkban)

szférában egyaránt, ill. azt, hogy mi segíti, és mi hátráltatja ezek érvényesülését. Mi akadályozza az egyes ember szintjén azt, hogy mindenkor a normákat kövesse a gyakorlatban? Nem kétséges, hogy itt a történelmi kort figyelembe kell vennünk, ám ekkor egyúttal az is látható, hogy ebben az itt és most élő generációk számára éppen a morális helyzetük, a realizálható magatartásuk az, ami a legkevésbé egyértelmű, amiben nem tudnak eligazodni. Nem kell sokat keresgélnünk, hogy eszünkbe jussanak az érvek, a mentségek, vagy akár a történetfilozófiai jellegű utalások a rossznak a történelmi szerepéről. Ezzel szemben az erkölcsi jó önmagáért való, azaz minden jó ennek a megvalósulása szempontjából lehet csak jó. így az erkölcsi jóra, akárcsak a boldogságra, önmagáért törekszünk, miközben nyilvánvaló, hogy az erkölcsi jó, az igazságossághoz hasonlóan mások java is. Kérdésessé a morálfilozófia akkor válik, amikor az érvényesülés vetődik fel abban az értelemben, hogy hogyan lesz a kategorikus, tehát feltétlen álláspont mindenki számára magatartásszabályozó felszólítás és normatív jellegében empirikus hatásúvá. Nyilván akkor, amikor el tudja juttatni az embereket odáig, hogy döntést hozzanak a jó érdekében, mégpedig érdek nélkül. Ha tehát megértik a felszólítást, és kísértést éreznek a jóra. Ennek a döntésnek mint egyfajta eiszánásnak a meghozása két dolgot is magában foglal. Egyrészt azt a tényt juttatja kifejezésre, hogy sem antropológiai-természeti, sem társadalmi értelemben nem vagyunk eleve jók, ugyanakkor mégis képesek vagyunk a szabad döntésre a jó érdekében. Ez a jóakarat az autonómián alapuló szabadság révén lehetséges. Az ember akarja, képes akarni azt, amit akarnia kell, hiszen ésszerűsége révén akarja, és ezzel akarata egyúttal képes az önkorlátozásra, és tekintettel tud lenni másokra is. Mindez Kanmái a kategorikus imperatívuszban fogalmazódik meg. A gyakorlati ész kritikája c. munka 7. § fogalmazása adja Kantnál azt a törvényt, amely egyedül alkalmas arra, hogy szükségképpen meghatározza a szabad akaratot. Ez pedig közismerten így hangzik: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind az általános törvényhozás alapelveként érvényesülhessen."

2 Majd amikor Kant a gyakorlati ész mozgatórugóit keresi, akkor kerül sor a kötelesség felmagasztalására, mégpedig a morális ábrándozásig!) elkerülésének összefüggésében. Gondolatmenetünk szempontjából érdemesnek tartjuk ezt a megfogalmazást pontosan felidézni. „Kötelesség! te nagy fennkölt név, kiben semmi sincs, ami a hízelkedés előidézte tetszést kiváltaná, ehelyett alávetettséget kívánsz: mégsem fenyegetsz, ha mozgásba akarod hozni az akaratot, mert ez a kedélyben természetes viszolygást és rémületet ébresztene, hanem csupán törvényt szabsz, amely ellenállhatatlanul keríti hatalmába a kedélyt, s mégis akaratlanul tiszteletet 111 Kant: A gyakorlati ész kritikája. Gondolat, Bp. 1991. 138. p