Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

Thiel Katalin: Az „álomjóslás" mint konfesszió (Elemző összehasonlítás Nietzsche Ecce homo c. írása és Hamvas Béla Interview c. öninterjúja alapján)

Hamvas pedig az Interview elején a következőket mondja: „Nem illendő, ha valaki kérdezés nélkül önmagáról beszél. Ezúttal, mivel magamról kívánok beszélni, és nincs aki kérdezzen, de az illendőségnek eleget akarok tenni a kérdést magamnak kell feltenni. Kényszerhelyzet [...] A magam részéről az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni."

6 Az önkikérdezés feltételeit és módját saját maguknak kellett megteremteni az autentikus ember projektuma jegyében. Az önfeltárás eljárásának szenvedélyesen, magasztos hangulatban vetik alá magukat, kinyilvánítva saját belső szabadságukat. Kant ezt az „alázat mozdulatának" nevezi, az ítélőerő-koncepció értelmében vett igazi alázatnak (humilitas morális).

7 Az önkikérdezés processzusa ugyanis csak akkor tisztességes, ha az önmaga elé tükröt tartó személy hallgatni igyekszik a lelkiismeret ítéletére. Mindkét írásnak ez adja meg affirmativ jellegét. Önigenlés, megerősítés, tanúsítás, néha önapotheozis, vegyítve öniróniával és cinizmussal. Az egész eljárásmód arra a szent elhatározásra épül, hogy a lelkiismeret lesz az egyetlen mércéje a mondanivaló igazságának. Amikor Nietzsche saját sorsát meg akarja tisztítani és még szenvedélyesebbé, még intenzívebbé akarja formálni, akkor nem egy megerősítő, kondicionáló folyamatot indít be, hanem immanens okokból épp egy önfelszámoló, önpusztító processust, s ez bizonyos értelemben igaz Hamvasra is. Az Ecce homot olvasva felmerül annak a lehetősége is, hogy (Derridával) szólva Nietzsche „egy hatalmas nevetés villámainak és villámcsapásainak teszi ki magát. Villámhárító és fedél nélkül".

8 Nietzsche szövegének provokáló, zavarba ejtő stílusa mintha arról szólna, hogy egyszerre kíván rejtőzködni, ugyanakkor szemérmetlenül kitárulkozni. Derrida az „éperonhoz", a hullámokat megtörő éles, hegyes „sarkantyúhoz", hasonlítja Nietzsche stílusát. A „stílus ezért ^peronjával a jelenlét, tehát a tartalom, maga a dolog, az értelem, az igazság (feltéve, hogy az igazság nem a különbség leleplezésében már megrontott szakadék) félelmetes, megvakító és halálos fenyegetése ellen is védekezhet, az ellen, ami megjelenik (se present), ami makacsul folyton a szemünk elé kerül".

9 Ez az éperonjelleg az Ecce-homoban különösen jól tanulmányozható. Ahogyan leveti saját maszkjait - mint egy karneválban (Hamvas) - láthatóvá 31