Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1997. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Rózsa Erzsébet: Heller Ágnes antropológiája A reneszánsz ember című monográfiájában

A reneszánsz a modernitás születése Heller koncepciója szerint is. Az antik filozófiát is erre a dimenzióra vonatkoztatva értelmezte, az Arisztotelész-könyvben is azt kereste, hogy az antikvitás mennyiben járult hozzá a modern individuum kialakulásához? Az ottani retorika nyelvén kifejezve, Heller abban a szövegben a „válságtudat", a „szerencsétlen tudat" antik és modem változatai tükrében értelmezte az antikvitás bölcseletét. A másik értelmezési keret az volt, hogy a társadalmi lét ontológiáját, ennek kategóriáit, mindenekelőtt a munkát hogyan alkalmazták az antik bölcselők? De végül is nem ezek a jelmezek az érdekesek, rég ki is mentek nála a divatból, és akkor sem igazán állt jól a szerzőnek egyik-másik darab vagy stílus. Az igazán érdekes az, ahogyan a modernitást az „ember", a szubjektum perspektívájából kezdi elgondolni: a „születő magánember", az „ember saját élete", az „egyén autonómiája", az „erkölcsi rizikó" olyan retorikai elemek, amelyek már az Arisztotelész-monográfiában is jelzik és mutatják ennek az érdeklődésnek az irányát, a modernitás történetileg és szisztematikusan is kitüntetett dimenziójának és az antropológiának az összekapcsolását. Erre igazán az 1967-ben kiadott A reneszánsz ember című monográfiában került sor. A könyv bevezetésében Heller a filozófiai antropológiai kérdésfelvetést exponálja, mégpedig a reneszánsz felfogását az antikvitásra, illetve az „igazi történelmi antropológiára" vonatkoztatva. A marxilukácsi narratíva ez az „igazi történelmi antropológia". Ugyanakkor ennek a kifejtésben igazán érdemi szerepe mégsem lesz, hiszen a könyv valójában a reneszánsz antropológiáját rekonstruálja, és már nem számonkérés abban az értelemben, ahogyan az Arisztotelészkönyv bizonyos elemei még számonkérésnek hatottak. A történetiség követelményét megőrzi, de mégis másként: a jövő perspektívája kikopik a szövegből, a jelen lesz az idődimenzió meghatározója, a múlt pedig a jelenre vonatkoztatottságában, a jelen szemszögéből választott saját múlt és hagyomány lesz. A reneszánszot mint a modernitás születését Heller ebben a történelmi koordinátában helyezi el, a jelent, beleértve „saját akkori jelenét" is, történetfilozófiailag a modernitás tartományában helyezi el. A reneszánsz Heller számára mindenekelőtt a modern embernek mint individuumnak a születése. A modem ember azonban nemcsak az egyediségében tételezett ember, hanem az univerzalitásában is tételezett ember. Ahogyan a bevezetésben mondja, az „emberiség" kategória a reneszánsz szülötte, és ez itt „általános társadalomfílozó42