Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1997. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Loboczky János: Gadamer és a hermeneutikai hagyomány megújítása

pítás", Gadamemél a „megmutatkozás'

1 létmódja. Mindketten kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak a nyelvnek, de Heidegger szinte szétfeszíti, radikálisan felforgatja a hétköznapi szavak használati körét is. Gadamer viszont a fogalmak nyelvi tartalmából kihámozható hagyomány érteim et világítja meg. Ugyanakkor Gadamer lényegében átveszi az alétheia görög szó heideggeri alkalmazását a műalkotásra vonatkozóan. Elrejtés és felfedés, elrejtettség és el-nem-rejtettség kettősségéből a művészet igazsága éppúgy „kiszór, mint az emberi lét alapvető tapasztalata, a végesség. Az Igazság és módszerben Gadamer bizonyos mértékig a hegeli esztétika irányába mozdul el, amikor a művészeteket más létezési szférákkal hozza összefüggésbe. A Die Aktualität des Schönen nek viszont főképpen a szimbólumról szóló fejezete nyilvánvalóvá teszi, hogy nem kritikátlan elfogadásról, valamiféle újhegelianizmusról van itt szó. Hegel alaptételét, mely szerint a művészet „az eszme érzéki látszása", nem fogadja el. A mű ugyanis mint mű, nem pedig mint egy „üzenet átadója" szól hozzánk. A művészetet nem lehet a fogalmi megismeréshez vezető alacsonyabb lépcsőfoknak tekinteni. Ennyiben Gadamer következetesen védelmezi a művészet autonómiáját, és így nagyon is „korszerű". Ugyanakkor látszólag „korszerűtlen" Gadamer, amikor a klasszikus esztétikai gondolkodáshoz hasonlóan a különböző művészeteket egységes szemlélettel kezeli. A műalkotások „antropológiai" bázisának feltárása az említett fogalmak mentén éppen azt teszi lehetővé, hogy a minden műalkotásban ott rejlő közös mozzanatok ne az erőszakolt egységesítés, hanem a szerves jelenlét formájában kerüljenek a felszínre. A művészet időbeliségét és térbeliségét ugyan behatóan vizsgálja, de teljesen kikerüli az „időbeli" és „térbeli" művészetek megkülönböztetést. Ennek a jogosságát két mozzanattal támasztom itt alá. A zene első megközelítésben puszta időbeli folyamat. Ha azonban arra gondolunk, hogy a zene nem csupán dallam, hanem akkordokból „összeálló" harmónia, akkor egyáltalán nem képzavar arról beszélni, hogy a zene is rendelkezik sajátos „térbeliséggel". Kórusművek megszólaltatása kapcsán a zenészek például gyakran használják azt a kifejezést, hogy az egyes szólamoknak „fel kell rakni" egymásra az akkord hangjait. Zenehallgatás közben pedig az időben korábban hallott motívumot lényegileg egybe kell hallani a későbbivel, tehát a zene különböző időpillanatait mintegy szimultán módon, egyetlen 20