Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

hauer és Schelling tragédia-meghatározása is erősen arrafelé hajlik, hogy kerülje a bűn-ártatlanság meghatározta felfogást, hogy a bűn maga legyen a szükségszerűség. Rokon ezzel Hegel tragédia-felfogása is, mely szerint az indivídumok egyszerre bűnösek és egyszerre ártatlanok. A bűn sorseseménynek bizonyul, eredete az élet eredendő egységének hiányában keresendő. Hebbel jutott legközelebb a tragédia lehetőségéig. Sikerült leküzdenie az előbbiekben leírt problémát, azonban jelentkezett nála valami sokkal nehezebben leküzdhető akadály. Olyannyira tragikus költő volt, hogy mindent csak ebbe a formába tudott beleilleszteni. Az életből csak az jut el hozzá, ami ebbe a sémába helyezhető. Az embereket megsemmisíti valami ismeretlen erő, anélkül, hogy tehetnének valamit. De nincs semmi, ami ezeknek az erőknek a sorsszerűségét hangsúlyozná. Az egyéniség tragédiái ezek a darabok. Óriási a távolság a szereplők között és aközött, amit azok gondolnak magukról. Azt gondolják, hogy tevékenyen részt vesznek az eseményekben, holott csak történnek velük a dolgok. Mindig akad ember, akinek tettei egybeesnek a szükségszerűséggel. Ott az ember azt hiszi, hogy ő csinálta, pedig ez egy tragikus illúzió, mert ami szükségszerű, annak meg kell történnie, és csak a véletlen műve, hogy ő csinálta. Judit és Holofernes a maguk csatáját vívták mindaddig, amíg saját szükségszerűségük el nem jutott arra a pontra, ahol találkoztak. De kettejük összeütközése nem fejezi ki egyikük kizárólagos lényegét sem. Föltétlen szólni kell Henrik Ibsenről, akivel a modern dráma története kezdődik, és aki szintén közel állt a tragikus megvalósításához. Szereplői nem tudnak úgy élni, hogy apróbb vagy jelentősebb dolgokban ne szoruljanak hazugságokra. Csak ezzel együtt képesek elviselni azt, amiben élniük kell. De elkerülhetetlen, hogy a hazug alapokon épülő boldogságok örökké tartsanak. Észre kell venni, hogy más az élet és más az, amit az ember elképzel magának. Aki ezt képes észrevenni, az rendíthetetlenül halad az útján, melynek végén ott van a tragédia. Itt egyedül a halál tud abszolúttá válni. Ebben az élményben egyesülhet az idea és a valóság. A színpadon az, ami a néző előtt megmutatkozik, az a múltban megtörtént, végérvényesen lezárult. Megvolna már minden, ami eddig hiányzott, csak még egy kérdés van hátra: van-e az életben olyan cselekmény, amely szimbolikus módon a lényeget tudja kifejezni, és nem unalmas, egykedvű történésként áll elő? A régi tragikus korok élete nemcsak érdekes 152