Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)
Kassa Gabriella: A tragédia halála
jak az embert a külső hatalmak. Elfogja a nézőt a siralom és a részvét Oidiposz sorsának láttán (Arisztotelész kedvenc példája), ami a belső állapot kifejezését is jelenti egyúttal, a jajpanaszt. A félelem pedig azt az elborzasztó hidegrázást jelenti, amelyet akkor érez a néző, amikor látja a hőst, ki akár a néző maga is lehetne, a vesztébe rohanni. Ezek révén lehetséges az ilyen szenvedélyek megtisztítása, amely a katarzis élményt okozza. De mi is akkor az a tisztátalanság, mely igényli a megtisztítást? Azt a meghasonlást szünteti meg, ami a sors végzetszerűségét ellenségként állítja, a bűn és a sors aránytalanságának elfogadhatatlanságát. Ebben az értelemben közelíthető egymáshoz a nietzschei és az arisztotelészi felfogás. A tragikus lényege éppen abban áll, hogy ezzel a rendkívüli aránytalansággal együtt is élni kell. Egy metafizikai rend szerint, mely mindenki számára ugyanúgy érvényes, a véges emberi lét a sors hatalmával áll szemben. Ez a momentum még a modern tragédiákban is tetten érhető a vétség szubjektivizálása ellenére is, és ez adja a lehetőséget arra, hogy egymás mellett kerüljenek tárgyalásra a tragikus korszakok. Itt keresendő annak az oka is, hogy a keresztény gondolatkör nem tudta megvalósítani a tragédiát, hiszen ott az isteni elrendelés meghatározza a sorsot, amit nem lehet szerencséből és szerencsétlenségből eredeztetni. A keresztény embernek hinnie és remélnie kell, nem megélnie végzetét. A reneszánsz tragédiák Mint ahogyan azt korábban említettem, a tragédia következő megvalósulására igen sokáig kellett várni. Ervek és ellenérvek csapnak össze a tekintetben, hogy ki képviseli leginkább a tragikust. Ezeket a megfontolásokat itt mellőzöm. Számomra Racine a legtragikusabb mind közül, aki egy kartéziánus gondolatvilágban az euripidészi tragédia nyomdokain haladt. Ezek az írások állnak legközelebb a tragikus életérzéshez és Pascalhoz, aki egyedül reprezentálja e korszakban a tragikus filozófust. A Gondolatok c. írás önmagában egy tragikus harc, mind formájában, mind tartalmában. Visszatérve Racine-hoz, az ő tragédiái sem a tiszta tragédiák már, a színdarabot az élettől bizonyos távolság választja el. 1 4 A reneszánsszal együtt jelenik meg az individuum, amely leszakadt a rendi korlátozásokról, akinek egyéni vágyai és érdekei van147
