Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Hársing László: Hit és racionalitás

szubjektummal kell foglalkoznunk, ha tudásról, akkor az igazság érdekel bennünket és ez személytelen.

6 E rövid és műhelytanuLmányszerű dolgozat aligha alkalmas keret arra, hogy ezt a távolról sem jelentéktelen kérdést érdemben megvitassuk. Annyit azonban el kell mondanunk, hogy a "hit" és a "tudás" szavak nyelvi használatából ennyire súlyos elméleti következtetések levonását mindenképpen túlzásnak tartjuk. Érveink röviden a következők: (1) Ha eltekintünk a logikai és matematikai igazságoktól, minden ún. szintetikus igazságnak tapasztalati forrásai vannak, és a megismerő szubjektum feltételezéseinek, értékítéleteinek, konvencióinak stb. jelentős szerep jut megalkotásában. (2) A jelentős tapasztalati igazságok elméleti tételek, amelyek meghatározott ismeretháttérre mint a megismerés adott szintjén igaznak elfogadott ismeretek együttesére épülnek rá, amely megalapozási érvrendszerként funkcionál. (3) Az igazság értékkategőria, és legalábbis végső fokon, nem függetleníthető az értékelés aktusától. Gondoljunk arra, hogy az önmagukat túlélt igazságokat gyakran olyan ismeretekké minősítik vissza, amelyek részlegesen hamisak. Ezért helytelen a hit és a tudás különbségét minőséginek tekinteni. A tuclds a hitnek olyan alakzata, amely a megismerés adott szintjén kizárja az ésszerű kételyt; más szóval: a tudás maximálisan megalapozott racionalis hit. E megállapításunkkal sokban előlegeztük további fejtegetésünket. 2. A természetes hit Amikor a világra jövünk, az élet mindennapiságába születünk bele. Nem szükséges felsorolni azokat a mindennapi teendőket, amelyekkel szüleinket esetlen és gyámoltalan létünkben terheljük. Ezek a teendők gondként jelentkeznek számukra még akkor is, ha örömmel végzik őket. Már nemcsak önmagukról kell gondoskodniuk, hanem rólunk is, akik rájuk szorulunk legelemibb életszükségleteink kielégítésében. Egyúttal alig tudatosult érzelmekkel kötődünk hozzájuk, és szinte teljesen rájuk hagyatkozunk. Szüleink előbb szoktatással, majd neveléssel és oktatással igyekeznek bennünk azokat a képességeket és készségeket kialakítani, amelyek emberségünk alaprétegének, az élet mindennapiságának élésére alkalmassá tesznek bennünket. Később ezt az emberformáló feladatot megosztják az oktatási intézményekkel, amelyek, sajnálatosan, nevelési tevékenységet egyre alacsonyabb hatásfokkal tudnak végezni. Emberformáló hatások érnek azonban bennünket a velünk egykorúak részéről is, sőt az utca is nevel bennünket és gyakran félrenevel. E sokoldalú hatások eredményeként belenövünk a társadalom mindennapjaiba, társadalmiasulunk. Egyre inkább magunkról is gondoskodni tudunk, sőt másokon is segíteni. Elsajátítjuk azoknak az értékeknek csekély, de mindenképpen szükséges töredékét, amelynek birtoklása megváltja számunkra a társadalomba való belépőjegyet. 7