Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Karikó Sándor: Ifjúságfelfogások

Abban a kérdésben viszont, hogy milyen értelemben jön létre az egységes, relatív önállósággal rendelkező ifjúság, már erősen megoszlanak a vélemények. A következmények feltárására pedig oly sokféle nézet, akarat, törekvés születik, hogy azok követése úgyszólván reménytelen vállalkozás lenne. Mindenesetre élénk vita bontakozik ki az ifjúság társadalmi megjelenésének kérdéséről. Anélkül, hogy akár, csak vázlatosan is követném a vita alakulását, szeretném megjegyezni, hogy az újkori társadalmak civilizatórikus hatásainak kérdését nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hadd emlékeztessek ezzel kapcsolatban olyan bölcseleti fejtegetésekre, melyeket eddig nem hasznosított az ifjúságkutatás. Legalábbis a kellő mértékben nem. Kant, több mint kétszáz esztendővel ezelőtt, a filozófiatörténetben alighanem elsőként leszögezte, a "természet 16-17 évben állapította meg a nagykorúság, azaz a fajfenntartási ösztön és képesség kezdetét, ez az életkor, amelyben, a nyers természeti állapotot tekintve, az ifjú betű szerinti értelemben férfiúvá lesz; ettől fogva rendelkezik azzal a képességgel, hogy fenntartsa magát, faját továbbplántálja s a született gyermekeket feleségével egyetemben eltartsa... Ezzel szemben kiművelt állapotok között számos jövedelmi eszköz kívántatik ehhez, mind az ügyesség, mind a különböző kedvező külső körülmények-terén, így ez a kor a polgári értelemben átlagosan legalább 10 évvel kitolódik"(l). Végső soron a társadalmi és a biológiai érés közti fáziseltolódás ma már közismert problémája fogalmazódik itt meg. Minél inkább kifejlődik a társadalom civilizatórikus mozzanata (a gazdaság, a technika, a tudomány előrehaladása, a társadalmi tér és idő zsugorodása stb.), annál inkább bekövetkezik a kétféle érés időeltérése. S vele együtt annál inkább elkülönül a gyermeki éretlenség és a felnőttkori érettség közti átmenet mint sajátlagos, csak rá jellemző vonásokkal bíró külön világ. Ezt a "köztes" időt, világot tölti ki az ifjúság. A civilizatórikus fejlődés ezután az emberi élettapasztalatok természetét is átrajzolja. Érdemes felfigyelnünk Lukács György Ontológiájának egyik pontjára, mely éppen a tapasztalatok átstruktúrálódásának folyamatát ragadja meg. Az öregség nem más, véli az idős filozófus, mint a társadalmilag fontos élettapasztalatok felhalmozódásának biológiai alapja. S éppen a felgyülemlett élettapasztalatoknak köszönhetik tekintélyüket az idős emberek. Azonban a tudományos és technikai folyamatok hatására az "öregségnek ez a monopolhelyzete olyan mértékben megy mindinkább veszendőbe, ahogy a társadalmilag döntő tapasztalatok többé már nem pusztán empirikusan gyűlnek össze és maradnak meg az emlékezetben, hanem általánosításokból levezetés útján jönnek létre"(2). Vagyis növekedik a gondolati általánosításokból eredő tudományos tapasztalatok s tanulságok aránya, illetőleg szerepe. A lukácsi felismerést érdemes továbbgondolni témánk szempontjából. Számomra nyilvánvaló, hogy a gazdasági és tudomá46