Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Bertha Csilla: A mitikus-költői dráma két változata: W. B. Yeats és Tamási Áron játékai

A MITIKUS-KÖLTŐI DRÁMA KÉT VÁLTOZATA: W. B. YEATS ÉS TAMÁSI ÁltON JÁTÉKAI BERTHA CSILLA A századforduló s a század első felének európai irodalmában, művészetében megnyilvánuló újfajta szellemiség, az ősire, a mítoszra, az archaikus népi képzeletvilágra és szemléletre építő modern kozmikus világlátás különböző helyeken, különböző szerzőknél egymástól függetlenül is kibontakozott. A Lorca — Jeszenyin — Csontváry — Bartók — Kodály — Sztravinszkij nevével jelzett sor csak a közelebbről kapcsolódó irányultságú és feladatvállalást! művészekre utal; számos progresszív művészcsoport, s az egész modern avantgarde egyik fő irányának hangsúlyozott szándéka is alapvetően közös az övékével. Ebbe a sorba illeszkedik Yeats és Tamási, akik művészetének az összevetése esetlegesnek tűnhet ugyan, mégsem lehet érdektelen, hiszen egyrészt népük történelme, s ezzel együtt lelki alkata, gondolkodásmódja nagyon közeli rokonságot sugall, másrészt mindketten közel egy időben sajátosan egyéni, de egymással sok párhuzamot mutató drámaformával újították meg nemzetük és nyelvterületük drámairodalmát. Az egymástól területileg távoleső, közvetlen hatásoktól mentes kultúrákban is hasonló utakat járhat be az irodalom, a művészet. A polgári etnológusok már a múlt századtól kezdve kutatják és bizonyítják, hogy az emberi kultúra alapvetően egységes, a társadalmi-történelmi fejlődés adott fokán az anyagi és szellemi kultúra jelenségei állandók, a földrajzi meghatározottságtól s a külső idő rendiségtől függetlenül. Az összehasonlító irodalomtörténet is elfogadja a kultúra, s mint annak része, az irodalom egységének az elméletét. Nemcsak a néphiedelmek, rítusok, szertartások lényege közös a különböző népeknél, hanem méginkább az irodalom ősforrásai, a mítoszok. Ez törvényszerű, hiszen a mítoszok mindenhol az egységben látott világegészet, a lét szerkezeti és mozgástörvényeit képezik le jelértékű képsorokban. Természetesen ugyanazokat a világmozgásokat a különböző közösségek saját tapasztalataik, alkatuk szerint öntik formába. A megjelenítés különbözősége azonban belső azonosságot takar. A világirodalom későbbi fejlődési fázisaiban is törvényszerűen létrejönnek olyan rokon jelenségek különböző kultúrákban, amelyek inkább a saját belső történelmi-társadalmi fejlődéssel, mintsem kölcsönhatással magyarázhatók. Az az összehasonlító módszer, amely fölveti az irodalmi folyamat stadiális-tipologikus egyezéseinek kérdését, a különböző népek irodalmának történetileg azonos jelenségeit egyenértékűekként vizsgálja, „függetlenül eredetüktől, földrajzi kiterjedésüktől, kronológiai behatároltságuktól"

1. 391