Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Szabó István: A szóképalkotásról

A közlésalkotás Leont'jev által leírt három fázisa aktív tudatműködést feltételez. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tudati aktivitás a közlésalkotás minden mozzanatában azonos szintű. A közlésalkotás általában automatikus folyamat. A figyelem — a készségi szintű nyelvismeretnél — általában nem a beszédtevékenységre, hanem nyelven kívüli tényekre irányul. Ez a tény és az adott pszichikai állapot (pl. fáradtság, figyelemlankadás) előidézheti, hogy a beszélő akaratlanul jelentéstanilag anomális közlést produkál. Ezért a megvalósítás után a beszélő másodszor, most már az egész produktumot egybeveti a tervvel. Ezt nevezném a közlésnek a beszélő általi másodlagos interpretációjának. KF interpretatív modellje tulajdonképpen erre érvényes. Ez az interpretáció formájában azonos a hallgató általi interpretációval, céljában azonban nem azonos azzal. A hallgató ui. a közlés elemeinek lépésről lépésre történő értelmezésével fogja fel a közlés tartalmát és szerez ily módon ismereteket a valóságról. A beszélő számára azonban az ismeretek a közlés pillanatában már adottak, nem pedig az általa szerkesztett közlés elemeiből építi fel őket. A beszélő általi másodlagos interpretáció tehát a közlés tartalmi és formai jólformáltságának ellenőrzése. Ezért mondtuk, hogy KF-nél differenciálatlan a szemantikai interpretáció fogalma. A tényleges beszédfolyamat valóságos természete és KF modellje közti ellentmondás röviden a következő két pontba foglalható: 1. A beszélő tudatosan is alkot(hat) jelentéstanilag anomális közlést: 2. A közlésnek a hallgató általi interpretációja a jelentéstani anomália megállapításával nem zárul le. Másutt (kéziratban) megpróbálom vázolni azt a tudatfolyamatot, amely a hallgatóban az anomális jelleg megállapítása után végbemegy. Az 1. pontot a következőkkel kell még kiegészíteni. Az embernek a valósághoz való viszonya aktív viszony. Ez az aktivitás cselekvő és gondolati. A gondolati aktivitás azt is jelenti, hogy a gondolkodás nem egyszerűen a valóság tényeire való passzív reflexció. A tudat a valóságot elemeire bontja: elvonatkoztatja a tulajdonságot a dologtól; az állapotot, a folyamatot, a cselekvést annak alanyától és tárgyától, hogy ezen elemekből a valóságot annak természete szerint vagy az elemek szubjektív kombinációjával újra felépítse. Az elemek szubjektív kombinációjának eredménye a képletes közlés. Hogy ez a szubjektivitás nem jelenthet teljes önkényességet, arról már szó volt. A képtársítás, a képes beszéd nemcsak a valóság hasonlatosságai, összefüggései által meghatározott, hanem részben a kommunikatív célok által is: a gondolt tartalom képszerű, plasztikus megjelenítésére, emocionális viszonyulás kifejezésére, emocionális hatás keltésére való törekvés — ezek (és talán más tények is) együttesen motiválják a képletes közlést. Közismert az újgrammatikusok, pl. H. Paul és mások elmélete a képzettársításnak a jelentésváltozásban játszott szerepéről; az indulatok, a képzettársítás és a jelentésváltozás közti Bally, Erdmann, Sperber, Simonyi Zs. hangsúlyozta összefüggésről szóló tétel is ismert.

7 Vö. Telegdi Zsigmond (1971: 96- 101). Az újgrammatikus jelentéselmélet Bloomfieldre (1933: 432.) is hatott: Vö. a ,Kopf' jelentésváltozására adott magyarázatát. Elméletük helyességét mutatja, hogy az számos mai jelentéstani vizsgálódásnak is alapja. Vö.: Lengyel Lajos (1966: 166 — 9.) 25* 385