Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Lisztóczky László: Erdélyi János és a Kalevala

egyediség, hanem a tömeg lelkével szólaljanak meg. Ezt tanúsítja egy körülmény, miszerint az irtott, isten tudja hol és kitől eredt népdal annyi változáson vagy még többen megy keresztül, mint a cukor, míg Indiából Kamcsatkába ér, hogy édes, éldelhető legyen mindenkinek. A helyszerű otthoniasság, mint más helynek idegen elem, róla lesimíttatik, s ez így megy, míg nem végre teljesen megtisztul."

3

9 Ezzel a személytelenséggel, sőt személyfölöttiséggel a hagyományos költészet alanyisága eleve nem tudott mit kezdeni. A modern költészet „tárgyiassága", személyest személytelenné („tisztán embert"-vé, egyetemes érvényűvé) tevő kifejezésmódja, „látszatszemélytelensége" közelebb juthatott a népköltészet esztétikumának elsajátításához. Erdélyi többkevesebb tudatossággal ebben az irányban tette meg az első lépéseket. Bizonyos értelemben 1854-es Petőfi-portréjának aggályai is erről győznek meg: azok is megmagyarázhatóbbakká válnak, ha nem csupán világnézeti, hanem esztétikai okokra vezetjük vissza, elfogadva a tételt, hogy Erdélyi elmélete túlmutat kiváló költőnk nópiességén, s voltaképpen már a XX. századi „bartóki szintézis" és „barbár poétika" erőteljes csíráit hordozza. A magyar népköltészet tanulmányozása közben fölfedezett — esztétikai rangra emelt — poétikai elvek hiánytalanabb megvalósításában, az „északi" folklór átsajátításában, a dunai népek kultúrájához való viszonyulásban, a nemzeti és a nemzetközi korrelatív egységének átélésében modern költőink haladhattak ós haladtak teljesebb hűséggel az általa megjelölt úton. így Erdélyi János nem csupán a XX. századi zenei népességnek, hanem az új vonásokkal gazdagodó irodalmi népiességnek is előhírnöke. Magától értetődik, hogy nem rakható egyenlőségjel a múlt századi költészeti népiesség ténylegesen megvalósult eredményei és Bartókék zenei népiességének — a történelmi fejlődés tényeitől is determinált — tartalmai közé: csak az alapok és a tájékozódási irányok közösek. A „bartóki szintézis" közelebb áll Erdélyi elméletéhez, mint a vele párhuzamos költői gyakorlathoz. Amennyivel több Bartókék zenei népiessége a múlt századi irodalmi népiességnél, annyival több annál e századi irodalmi népiességünk: ez az Erdélyi szelleméhez való újbóli visszatérés elemeit — és annak túllépését — is magában foglalja. Modern líránknak magasabb szinten még egyszer be kellett járnia azt az utat, amit ő meglátott. Igaz viszont, hogy Bartók és Kodály nagyobb eredményeket ért el a közép-kelet-európai népek kultúrájának áthonosításában, mint költészetünk. Természetesen Erdélyi nem léphetett túl mindenestül kora tudományos eredményeinek, művészetszemléletének korlátain. Koncepciójának zsenialitása így sem vonható kétségbe. Esetleges „különcösség"-ein, ösztönös megérzésein is érdemes töprengenünk, ha egy szintézisteremtő, nagy gondolkodó áll mögöttük. Ezért idézzük befejezésül 1863-ban írt, ma is aktuális, remekbe formált szavait, amelyek tömören megismétlik 1853-as tanulmányának útmutatását. Ugyanakkor fölvillantják távolabbi célját is: a rokonnépek kultúrájának átsajátítása után az egyetemes emberi műveltség „kincses" tájait kell fölkeresnünk, bebarangolnunk: „Nem, én a hazaiság egyik leghatározottabb védője, sürgetője, nem adom fel reményeimet, hogy a magyar költői szellem, miután a szülőhely tűzhelyénél fölerősödött, s a vele rokon sorsú népek sajátságait önvérébe olvasztotta, vissza fog még egyszer, még többször fordulni a 218