Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1982. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 16)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - Dr. Lisztóczky László: Egy Radnóti-vers motívumrendszere. Gondolatok az Erőltetett menetről

közt is vállaló örök emberi sorsot példázza. A bemutatott sorsterületet mitikus magasságba emeli, így válik az a Krisztus-legendának is rokonává. Krisztus kálváriajárását is elénk idézik a képek: a kereszt alatt összeroskadó és újra feltápászkodó Krisztus szenvedései, gyötrelmei ismétlődnek meg itt pátosztalanul. Bibliai reminiszcenciára utal a „kelj fel és járj" motívum laicizált versbe építése is. Mégsem mondható legenda-parafrázisnak a mű: a fasiszta barbárság által megteremtett „Krisztus-helyzet" ez. Nem „kiválasztottak" mennek ezen az úton, szó sincs itt a Golgotára indulás magasztos mártíromságáról. A mítoszi párhuzamot is felkínáló áttételességet az ötödik sor „ha kérdezed" tegező, bizalmas megszólítása és a tömör, lényegmegragadó ..miért nem" kérdés oldja fel először. Közvetlenebbé, személyesebbé, polemikusabbá válik itt a versbeszéd: az általános alanyt határozatlan alany váltja fel, az én-te-ő viszonyrendszere, rejtett kommunikáció jön létre. A párbeszéd fikcióját keltő fordulat az egyetemes embersorsot sejtető hangvétel szerves folytatásaként az olvasót is szíven üti, emellett konkrétabbá teszi a lírai szituációt: azt a hatást kelti, hogy a költő egyik társával folytat dialógust, akivel megosztja gondolatait sorsuk kilátástalanságáról. A képek egyértelműen az erőltetett menet foglyainak szenvedését illusztrálják: ennek átélésébe azonban visszavonhatatlanul beavat az egyetemes emberlétre utaló intonáció. A kegyetlen sors nem tűrheti a kívülállást, a személytelenséget. Az „Ó, hogyha hinni tudnám" sóhaja után átalakulnak az igei személyragok: a távolságtartó „ő" itt vált át nagyobb emberközelséget kifejező, így a beavatottságot, a részvétet, az együttérzést is növelő egyes szám első személyű, határozott alanyú versbeszédbe. A kívülről szemlélés objektivitása majdnem észrevétlenül ível át erős érzelmi nyomatékú személyességbe, hogy az utolsó sorban váratlanul — a szubjektivitást tovább erősítve — felkiáltásba torkolljon a belső monológ, és ezáltal feloldódjon a vers tovább nem fokozható feszültsége is. Ekkor derül csak ki, hogy a fáradt reménytelenséggel földre bukott költő lelkében viharzottak az érzések és indulatok, amint képzeletben a menetelőkkel is vitatkozva saját kételyeit győzte le: az életösztön parancsa és a felismerés bizonyossága, az „élni kell tovább" tudata hangos felkiáltássá, a belső monológ tagolt beszéddé válik: Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Az „ő" és az „én" távolsága ebben a mondatban semmisül meg véglegesen: az önmagába mélyedő, emlékeit idéző költő ismét társára tekint, vállalva a közös sorsot, az egymásrautaltságot. A többiek szenvedésében osztozni akaró, velük azonosuló és reménykedő, emberi közösséget kereső ösztönét és vágyát is megfogalmazzák ezek a szavai. Ezt bizonyítja a megszólítások átalakulása is. Az ironikusan „bolond"-nak mondott, hiábavaló küzdelmet folytató menetelő társ a megértő bölcsesség fölényével először „jámbor"-rá szelídül, majd a zárósorban lesz a közös sors beszédes jelképévé: „barát"-tá. „Lélektől lélekig" vezetett az út, az értelmetlenségben, a fájdalomban is megőrződött és egyre nyomatékosabban szólalt meg az együttérzés szépsége, melege. Közösségteremtővé, emberi lényegre ébresztővé vált a szenvedés. Egy értelemkereső ívet ír le a költemény: az emberi-szellemi erők összesűrűsödnek a vers második felében az élet, a hit igazolására. A menetelés képeit láttató első mondatban még a teljes kétségbeesés fejeződik ki, már expresszív töltésű indító szava a tények tudomásulvételét, a küzdelem feladását szuggerálja. Erőteljes jelzős szerkezettel érzékelteti az elviselhetetlen szenvedést: a fájdalom emberi alakot ölt, az erőltetett .152