Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1967. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 5.)

III. TANULMÁNYOK A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - Dr. Soós I.—Dr. Szőkefalvi-Nagy Z.: Az első magyarországi „timsógyár"

rentábilissá nem lehet tenni, a részvényesek közül sokan eladták kuxájukat. Az egyetlen, aki hajlandó volt kuxát vásárolni, az özvegy Orczyné volt, akinek sikerült is 1805-ben rövid idő alatt a 128 bányarészvénynek valamivel több mint felét (64,5-t) megszerezni [63]. Ekkor már igaziból nem is volt társulat, a bányarészvényesek közül ketten harcoltak egymással a timsógyár teljhatalmú megszerzéséért. Orczyné, aki szerette volna a két timsógyár egyesítésével megszüntetni a hagymási üzem deficitjét és a társulat azelőtti részvényese, Totovits Antal rác kereskedő, aki befektetett tőkéjét szerette volna visszaszerezni. Amikor végül a társulat hivatalosan is feloszlott, s elhatározták, hogy az üzemet elárvereztetik, ez a két konkurrens szerepelt az árverésben. Bár — említettük — elsősorban Orczyné szerette volna az üzemet megszerezni, talán mert nem rendelkezett elegendő gyorsan mobilizálható pénzzel, kénytelen volt belenyugodni abba, hogy Totovitsé legyen 12 000 forintért a bánya és a gyár. [64] Erről maga Totovits így nyilatkozott: ,,A timsóbányát az Társaság eladóvá tévén, licitáltatta és én azt bizonyos okaimra nézve, de leginkább hogy summás pénzem feküdvén rajta elveszteni nem akartam, mint a bányában legtöbbet bíró társ és legtöbbet ígérő, summás pénzen azon conditiókkal és appertinentiákkal, mellyel addig a társaság bírta, és továbbis bírhatta volna, örökösen megvettem." [65] Totovitsnak sem szakismerete, sem tőkéje nem volt ahhoz, hogy az akkor már eléggé leromlott állapotban levő timsófőző berendezéseket megújíttassa, s ezzel az üzemet felvirágoztassa. A timsó iránti kereslet pedig akkorra ismét annyira megnőtt, hogy bármennyit termeltek, könynyedén, az addiginál jóval magasabb áron, mázsánként 30—32 forintért helyben eladhatták. [66] Amikor Totovits átvette a bányát, még tekintélyes nyersanyagkészlet volt az üzemben. Valószínűleg arra számított, hogy ennek az anyagnak a feldolgozásával lesz annyi bevétele, ami amortizálná befektetett tőkéjét. Űjat már nem bányásztatott, s az üzemen sem javíttatott, a főzőüstök közül is mindössze egyet javíttatott meg, amikor már nagyon kellett, pedig számos lett volna, amelyet javíttatni kellett volna. Annyira nem törődött az üzemmel, hogy négy évig feléje sem nézett. Bízott abban, hogy valahol a környéken ólomércet sikerül találnia, erre sok pénze ment el, kutatása azonban sikertelennek bizonyult. [67] Ha ólmot nem is talált, ezüstérc került a kezébe, s azt elküldte a bányafelügyelőségnek 1806-ban, kérve a bányászás jogát. A kutatási engedélyt megkapta, a területet, amelyre a bányajog kiterjedne, azonban csak később kívánta a felügyelőség megállapítani, amikor meg tudják mondani, milyen magas a beküldött minta ezüsttartalma [68]. A parádi ezüstércek azonban nem váltották be Totovits reményét, minthogy ennek a környéknek jellegzetessége, hogy — Pantó G. szerint •— „rendszertelen érctartalmú (fakóérc, galenit, szfalerit) szabálytalan impregnációs övekkel van dolgunk" [60], ahol a mai érckutatási módszerek sem sokat segítenek. 384-