Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 3-4. szám - Tverdota György: Babits, az írástudó
Tverdota György Babits, az írástudó Aligha vitatható, hogy a huszadik század egyik legnagyobb hatású és legemlékezetesebb esszéje az értelmiségi létről, a Nyugat 1928-as évfolyamában megjelent Az írástudók árulása, Babits Mihály tollából származik. A cím is mutatja, az esszében valaki bizonyos értelmiségi magatartásokat árulásként bélyegez meg. Vajon ki ez a bíró szerepében mutatkozó személy? Az áruló írástudók fölötti ítélet kimondására csak írástudó lehet illetékes. Olyan, aki ezt az árulást nem követte el, aki példamutató módon, az erkölcsi szabályok betartásával teljesíti hivatását. Ha ezt az ítélkező írástudót Babits Mihállyal azonosítjuk, sokan megbotránkozva kapják föl a fejüket, mert - úgymond - kiiktatjuk a lánc egy nélkülözhetetlennek hitt elemét, az eszszének az életrajzi éntől megkülönböztetett első személyű beszélőjét. Csakhogy a megkülönböztetés e pedáns műveletével nyomban sterilizálnánk, életidegenné távolítanánk azt a problémát, amelyet mi éppenséggel a maga égető, irritáló voltában szeretnénk megtartani. A módszertani rosszallást tehát vállalom, különben áthághatatlan akadályt állítanék gondolataim kifejtése elé. Vizsgálódásom célja ugyanis épp ennek a példaszerű írástudónak a levizsgáztatása. Annak kiderítése, mennyiben felel meg a szerző, Babits Mihály az esszében az értelmiség elé állított normáknak. Az ilyen vizsga nemigen valósítható meg másképpen, mint hogy szembesítjük az esszében megfogalmazott, óhatatlanul elvont, az esszencializmus jegyeit magán viselő, ideologikus értelmiségi eszményt azzal a gyakorlattal, amelyet a szerző a korabeli történelmi feltételek között ténylegesen folytatott. A vizsga célja nem Babits leleplezése, s ennek az ellenkezője sem. A szembesítéstől fontos tanulságok levonását várom az értelmiség előtt a modernség korában nyíló dilemmák megfogalmazására és megoldására nézve. Első feladatunk a fogalomtisztázás. Az eddigiekben aggálytalanul azonosítottuk az írástudó fogalmát az értelmiségiével. Részletes elemzésre nincs terünk, de azt le kell szögeznünk, hogy van alapunk az azonosításra. A mű, amelynek kapcsán a költő nézeteit kifejti, Julien Benda La Trahison des clercs ímű könyve, mint a címe is mutatja, a elére’ terminust használja. A babitsi értelemben vett írástudó, a elére, az egyházi hagyományokra visszavezethető ’klerikus’ magyarítása, az értelmiséginek az egyik legősibb hagyományú, akár az Ószövetségig követhető elnevezése. Ugyanakkor azonban éppen a szónak e spirituális hangsúlya, szakrális aurája miatt
