Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Bertha Zoltán: Kisebbségi sorsjelképek

24

Új Dunatáj • 2015.1-2. szám

lemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan napjainkban Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikarúraszerű bökverse is szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non” (A liba) - azt az ötletet kiaknázva, amellyel érdekes módon vág egybe a kárpátaljai Vári Fábián László felidézett gyerekkori emléke a „franciául kimondott tagadás” háromszorosságának kihallásával a földrajzi szóból. Vagy így perlekedik Lászlóífy Csaba villódzón asszociatív költeménye: „Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam - én, faragatlan - / az Oregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam!”’ (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk (a kilencvenötödik évfordulón), ahogyan pedig erre Szentmihályi Szabó Péter biztatott minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: „Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon.”

Mert az omlás, a sorvadás napról napra: tagadhatatlan. És a legkiválóbb magyar írókat, költőket - ahogyan Aniszi Kálmán (Színe és visszája, Bp., 2014) fogalmazza- „a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés reményét és esélyeit.” - „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok. / Hajártok ott fenn fergeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben” (.Atlantisz harangoz)- hangzik Reményik Sándor nevezetes költeménye. Azé a lírikusé, akinek a költészetét - amint azt róla szóló monografikus tanulmánykötetében {Egy eszme indul- Reményik Sándor arcképéhez, Bp., 2011) Pomogáts Béla írja - „a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át”, s a „szorongásos közérzet” hangolta. - De a merülő földrészt, a süllyedő magyar Atlantiszt sirató Reményik Sándor után például a felvidéki Gál Sándor lamentációja {Új Atlantisz című versében) is ekképpen árad a „bénuló nyelvű” vidékről: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / vélük együtt le a mélybe / le a végső némulásba (...) alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”.

A mindennek ellenében a megmaradásakarat és a helytállás feltétlenségét hirdető Aprily Lajos Marosszentimrén 1921-ben keltezett szonettje, a Nyár ugyan