Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám - Kis Pál István: Az előttem járók
Kis Pál István AZ ELŐTTEM JÁRÓK N. Horváth Bélának barátsággal- A TANÍTÓ -A kezem még most is ott a tenyerében, múlhat az az idő, én fogom boldogan, ha látom szemében könnybetükrözésem, mint egy régi tablón felismerem magam. Mert ott áll még mindig minden ajtó előtt, érzem kézmelegét minden új kilincsen, noha fejem lágya felnőtt módra benőtt, azért csak ő tűri helyére az ingem. Mintha látná kezem, ahogy éppen írok, a betűket máris gonddal rendezgetem, álljanak csak sorba szépen a papírok, s a legfelső sorban legyen ott a nevem! Hogy szeretnék most is színe elé állni, csak egy mosolyáért túlzengve éneken, szép szelíd szaváért, legyen az akármi, az ének is én lennék, sután és félszegen.- A tanár -Fürkésző két szeme a mélyemre látott, s alászállott oda, hol magam se jártam, lehettem a szorgos, léha vagy a vásott, azért rólam mégis többet tudott nálam. Mert tudta az eget s mind a csillagokat, a kerek földnek szinte minden titkát, ráadásul azt is, mi mindent tartogat, annak, aki látja azt, amit a szem lát. Persze azt is tudta, nem ő volt a végcél, hogy csak egy kikötő-helye a hajónak, elüldözött szépen, mikor jött a jó szél, legmélyémre rejtve az útravalómat.- A MESTER -Csak állt ott és nézte, nézte, mit csinálok. Tudtam, ő már öntött szép szavú harangot! Azt gondoltam tudja, tudja, mire vágyok, elmondja majd végül, hol vannak a hangok? De ő csak állt ott, nem volt szava hozzám, s csak egy rezdülés volt jobbján a mozdulat! Ránéztem s már tudtam, ha ezt én is tudnám; én zenghetném ércbe a legszebb hangokat... * Ha a kagyló vagyok, ők az igazgyöngyök, ha a figyelmes szem... úgy ők a csillagok, s ha majd a kedvükért ércharangot öntök, ők lesznek a zengés, én meg majd hallgatok...
