Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)

28

Új Dunatáj • 2014.1. szám

Igyekeztem hasonszőrű társakat találni, akikkel munkaidő után az utcákat csatangoltam, a stadionban drukkoltam a helyi futballcsapatnak, a lelátón kiabáltam velük, utána kocsmázni mentünk, mindenféle kétes alakokkal kerültem össze.

Krisztiánt is ekkoriban ismertem meg. Egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam. Azt vettem észre, hogy valakinek állandóan a nyomában kullog. Hol ide, hol oda csapódó lélek volt. Táncdalszövegeket ír, árulta el magáról, állítólag egyik-másik zenekar játszotta is azokat. Egyszer elmentünk az egyik táncos helyre, hogy meghallgassuk valamelyik számát, de a zenekar nem kerített rá sort. Majd legközelebb kivárjuk, úgy jöttünk el.

Akkorra azonban a várakozásban alaposan felöntött a garatra, ami máskor is előfordult nála. Nem győztem korholni. Legutóbb is be kellett tuszkolni egy taxiba, annyira elázott, s hazairányítottam, nehogy úgy járjon, mint nemrégiben. Elmondása szerint, ahogy botorkált hazafelé, elébe lépett egy kötekedős banda, s adtak a szeme alá. Az anyja alig ismert rá. A pénze is odalett persze.

Másnap már újra volt neki, biztosan nem az ő keresetéből, mert nem dolgozott sehol, a pénzt otthonról kapta.

A gyárban a karbantartókhoz osztottak be, egyik héten reggel hatra, a másikon délután kettőre kellett menni. Ezt vigyem, amazt hozzam. Erre kellettem. S nem szólhattam egy szó se.

Alig tudtam kivárni, hogy vége legyen a műszaknak. Bár az utcán se volt jobb. Annyival talán, hogy nem kiabált rám senki. Nézelődhettem, hová kerültem. Poros, szürke világba, amely azonban tele volt nyüzsgéssel, vágtattak az autók, buszok, dörögtek a munkagépek. Az emberek egymás kerülgették, lökdösődtek, egymásban majd felbuktak. Közben - a belvároshoz közelebb eső részen - megpróbáltam másik albérletet keresni magamnak.

Az egyik ilyen kereső utamon összefutottam Krisztiánnal, majd ő is utána néz, mondta.

Ráhagytam, nézzen, abból nem származhat bajom.

Azt hiszem, az anyja segíthetett neki. Nem volt ő annyira ügyes, hogy ripszripsz, találjon egyet. Mindenesetre másnap már invitált: van kiadó szoba, siessünk, nehogy más lefoglalja.

Siessünk, egyeztem bele, s megnyújtottuk a lépteinket. Akkor kezdtem aggódni, mikor megláttam a háromemeletes épületet, amelyikre Krisztián rámutatott. A szememben kívülről módos háznak nézett ki, élelmiszer bolttal az aljában. Az udvarbelső azonban eléggé lehangoló volt, sötét is. Ennek ellenére se lehet itt olcsó a szoba, gondoltam.