Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 4. szám - Nagy Janka Teodóra: A bonyhádi zsidó közösség, mint történeti, antropológiai modell
82 Új Dunatáj • 2014.4. szám dójáról rendelkező 1867. évi XVII. törvény következményeként ez a létszám stagnált és csökkenni kezdett. E folyamat hátterében a zsidók számára is megnyíló urbanizációs színterek, a polgárosodás, a modernizáció kínálta életlehetőségek álltak. Másrész viszont fontos szerepe volt a bonyhádi zsidóközösség életében az 1868. évi zsidó hitfelekezeti kongresszusnak, amely eredményeként a bonyhádi zsidó hitközség úgy döntött, hogy a kongresszusi (neológ) irányzatot követik. Azonban 7 család kitartott az ortodox irányzat mellett és megalapították az ortodox hitközséget. Az országos folyamatokkal egyezően a bonyhádi nyugati típusú bevándorló zsidó közösség is távlatilag nyitott volt az emancipációs-asszimilációs folyamatok előtt. Vallási szokásaiban is javarészt a neológiára hajlott. Az ortodox irányzat követői, a bonyhádi ortodox hitközség tagjai azonban megtartották vallásukat, fenntartották, sőt új zsinagógával és rituális építményekkel bővítették a közösségi színtereket. Létszámuk a második világháborúig megtöbbszöröződött,23 míg a neológ közösség sorra zárta be rituális épületeit, az asszimilációs folyamatban elveszítette a polgárosodás modernizációs folyamatában nemzetközi, országos vagy helyi közösségi szinten személyes karriert elérő tagjait. A fentiek tükrében felvethető az a kérdés, hogy a bonyhádi zsidóközösség a 18. század közepétől a 20. század közepéig terjedő történetéhez közelíthetünk-e az antropológiában ismert peripatetikus közösség fogalma felől? Kézenfekvőnek tűnik egy igenlő hipotézis, hiszen az adott időszakban az Aparna Rao által megfogalmazott definíció valamennyi sajátos eleme érvényesült a bonyhádi zsidóközösség esetében. Egy domináns, de a városon belül határozottan korlátozott számú kisebbségről beszélhetünk (a bonyhádi zsidó hitközség tagjainak aránya a legkedvezőbb demográfiai helyzetben sem haladta meg a város lakóinak 34%-át). A közösség tagjai alapvetően nem élelemtermeléssel, hanem elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak (ezzel összefüggésben megvalósult a mobilitás és a más embercsoportoktól való egzisztenciális függés követelménye), továbbá mindvégig önálló vallási és etnikai közösséget képeztek, amelyet endogám házasság jellemzett.24 A zsidó közösség Bonyhádon, a Tolna megyei Völgységben a vizsgált időszakban egy sikeres kisebb23 Az ortodox hitközség az 1920-as években az alapító 7 család helyett már 100-110 családot tudhatott a tagjai között. E gyarapodás hátterében nem a neológ hitközségből való átlépés állt, hanem egyrészt a Bonyhád környéki falvak zsidó családjai, másrészt sajátos módon a továbbra is híres bonyhádi ortodox jesivába érkező, majd a városban családot alapító nyugat-magyarországi zsidó fiatalok gyarapították a létszámot. 24 Úgy vélték az 1868. évi nemzetiségi törvény megfogalmazói is, hogy a zsidóság a nagy kötőerőt jelentő vallás által meghatározott etnikai csoport. Lehetőnek tartották, hogy főleg „neológ” formában fenntartsa vallását, saját kulturális értékeit, és ezekkel együtt asszimilálódjon a nem zsidó többségi társadalomba. (Erényi 1993)
