Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 4. szám - N. Horváth Béla: Klasszicitás és modernség Radnóti költészetében

a nosztalgikus antikvitáskultuszban a szépség, az értelem, a mű, a harmónia világa, a vergiliusi Árkádia tulajdonképp egy metafora, amely szükségszerűen opponálja a valós világot, annak kaotikusságát, kulturálatlanságát, erőszakosságát.

Radnóti vonzódását a neoklasszicizmus világához az a külsődlegesnek tűnő gesztus is jelzi, hogy szobájának a falán Arany és az öreg Kazinczy képe lógott. A portrék egyúttal magyarságtudatát is kifejezik. (Persze a neoklasszicizmus is erős nemzettudattal párosult utóbb, amint az a magyar nyelvű kultúra, irodalom megteremtésében játszott szerepéből is kitűnik.) Az 1937-es írás közben Kazinczy előtt tiszteleg. A „jót s jól” a 30-s évek közepétől, az Újhold verseitől egyre határozottabb poétikai eszmény. Talán nem választható el ettől a folyamattól, hogy az írásra, az alkotásra vonatkozó önreflexív címekben egyre gyakoribbak a műfajmegjelölések; elégia, óda, himnusz. A harc, s a fegyverek világának oppozíciója a béke, az alkotás: „Igaz, jó szerteütni néha, de békében / élni is szép lenne már s írni példaképpen.” Radnóti másik eszménye az öregkori Arany. Arany-kötetet vitt magával a munkaszolgálatra is, amíg el nem kobozták tőle.

Radnóti klasszicizmusát leírja szoros kötődése a magyar költészeti hagyományokhoz, a régi - pontosabban a XIX. századi - magyar líra megidézése, újraírása, ahogy Melczer Tibor nevezi, a nemzeti klasszicizmus jegyében. 1942-ben, amikor Komlós Aladár verset kért tőle egy zsidó tematikájú antológiába, ilyen érvekkel utasította vissza: „... magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Horthy Mikinek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál a könyvespolcról, hogy: mars, büdös zsidó! Hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok s mást hinni és másképp gondolkodni sem. így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat után és tizennégy napi büntetőtábor után is (...) kitaszítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hetek, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen az sem változtat.”9

Az életmű elemzői a magyar irodalmi áthallások sorát mutatták fel, melyek hol távolabbról, hol közvetlenebbül megidéznek egy-egy alkotót vagy valamely művét.

9 Ferencz Győző, i.m. 541.