Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 2-3. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (2. rész)

24

Új Dunatáj • 2014.2. szám

Esetleg, ha még jobban kihasználná magát. Vagy ha lenne háztáji földje, mint másnak, ami neki nem jár. Ment volna a téeszbe dolgozni, akkor igen. Ebben az esetben viszont annyija se lenne, mint most. Mindenéből kiforgatták volna.

Az önállóságból leginkább. Ami így is, úgy is odalett. Hideg vizet ihat rá.

Valamikor másképpen tervezték az életüket. Az enyémet ugyancsak. Boriét is az ő szülei. Akik hiába takargatják, látni lehet náluk a szűkösséget. De nem kell meglátni.

Semmi nem úgy van, ahogy az én szüleim, s az övéi is elképzelték a jövőjüket. Amire a java életük ráment. Voltak, akik gondoskodtak róla, hogy másképp legyen. Fordítsanak rajta, akkor jobb lesz - sikerült megszédíteni, akiket lehetett. Sokan már akkor legyintettek: a felét se hitték el. S a valóságra hamarosan ráébredt az is, aki nem akart. Kivirradt neki. Rájött, hogy becsapás az egész. Legyen aki megeszi! S voltak olyanok, nem is kevesen.

Kértek hozzá kanalat is.

A mi sorsunk se úgy alakult Borival, mint amilyenről ábrándoztunk, ezt tudunk majd venni, aztán amazt is. A fogát meg tudja csináltatni. Elutazunk valahova. Segítünk a szüleinken.

Csak hát magunkon is alig tudtunk, nem hogy nekik. Nem olyan ez a világ, mint amilyet reméltünk. Annál jóval alávalóbb, s nyomorultabb is. Hiszen hamarosan kiderült: nincs pénz. Nem is lesz. Annyi csak, amennyiből megélünk. Örüljünk annak is.

Bezzeg Gusztinak!

Mikor ez a vita lezajlott Bori és én közöttem, épp akkoriban láttam őt az új autójával bekanyarodni az egyik mellékutcába. Kiintett az ablakán, mikor elsuhant mellettem. Sietett valahova.

De hadd siessen, gondoltam. Majd lelassít.- Savanyú a szőlő - jegyezte volna meg Bori, ha elmondom neki. Annyira ismertem már.

Az is volt. S magam okoltam, hogy nem telik arra, amire szükségünk lenne. Krisztián is lépett kettőt-hármat a szamárlétrán, már egészen magasan járt. Majd leesik, vélekedtem, sokra nem néztem, amiket firkált.

Biztosan az irigység gondoltatja velem, s nem foglalkoztam tovább vele. Megmagyaráztam magamnak, hogy az apja segíti. De akkor Gusztinak ki segít? A gépkocsivezető apja? Az aligha.

A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor azt hallottam valakitől, hogy Guszti már nem anyagkönyvelő, igazgató lett belőle. Micsoda lett ? Akkor egy tapodtat se tovább! Ezen már el kell gondolkodni. Csakhogy hiába törtem a fejem,