Új Dunatáj, 2013 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Decsi-Kiss János: Magamnál tovább
6 Új Dunatáj »2013.1-2. szám Katasztrófa. Ez ellen védekeznek hivatásuk szerint erős magyar szervezetek. Katasztrófa elleni. Nagyapám mondaná: a szakramentumát. Magyarosabban: a szentségit. Tehát a szakrális, lásd még sacralis annyit tesz, vallási értelemben, mint isteni, természet feletti eredetűnek tartott. Hümm. Akkor ebben mozgok. Fel és le. Ki, be. fel, le ide, oda, összevissza? A szentségét! Gyuri ne káromkodj. Szólt akkor Dédanyám György nevű vőjére, apai ágon Nagyapámra. Ezt a káromló szófoszlányokat Apám nem örökölte, nem hangoztatta. Életét a szakralitásba vetet hite őrzi, bölcsen igazgatja, megtartja. Vezeti. Ezt a bölcsességet szolgaként követem én is. Örökségem. Istenség nagy kiterjedésű világa, dimenziója. Szabad akaratom szerint vállaltam? Kérdem is? Kaptam. Isteni ajándék ez a világ. Igaz én egy sötét pej csődör szerettem volna lenni. Vágtatni a sárga repcetáblákon, vagy szárnyas lóként emelkedni a táblák fölé, de kopasz, Istent utánzó emberek közé kerültem. Farfekvésemből és nyakamra tekeredett köldökzsinóromból, mikor kiszabadított, kiemelt a házi orvos, Anyám megszabadult kínjaitól. Akkor még nem tudta, hogy ezt egy életen át kell neki játszani. Gyerek voltomban kaptam ezt a bőröndnyi terhet e szakrális dimenzióban való utazásomhoz. Gázt adok, majd fékezek. így hozza földrajzi helyzetem. Körülnézek. Keresem a helyzetemet mozgató erőmet. Akaratom irányítóját. Nem látom. Körülöttem tavasz van. Gyönyörű. Jót rikkant az ég. Morgom. Idézem a költőt. Ö kéznél van, kötete lapozható. Olvashatom, ha akarom. Most nem akarom. Most akarásom kutatom. Kétkedem. Boncolgatom. Választ nem kapok. Várom, hogy az idő 2013-nak számolt évében megfejtse ez az Erő önmagát. Itt és most. Akarom. Hívom. Kérem álljon elém. Nem kell félnie, mert nem gázolom el. Fékezés után megállók, hogy tapinthassam. Megfogom a kormányt, ha meglátom elkaphassam a kellő irányba, hogy ne sértsem meg. Épen, egészégben akarom látni. Miért ? Betegen nem láthatom? Kérdem gyermeki gondolattal. Biztonságban érzem magam a kocsiban. Figyelek. Derűvel nézem a környezetem. Éátom, hallom, szaglom, ízlelem, tapintom. Érzékelem a negatív, rossz dolgokat is. Ezeket nem akarom. Mégis néha előfordul, hogy a legrosszabbra gondolok. Mi az? Arra az útra visz, ahol nem az én kezemben a kormány. Akkor ki irányit? Ki vezet a szakrális dimenzióban? Na most fogok megőrülni. Ki rendeli ezt az érzést? Eleve így vagyok kódolva? Jó és rossz gondolat kavarog bennem. Belül, kívül, a beteg testemben. Eleve így kell lennie? Elrendel ten? Predestináció? Ki fogalmazta? Tudom: Kálvin János! így hangzik a magyarok által is tisztelt reformátor neve. Templomokban vallják tanait. Aztán mi történik a templomon kívül? Például most. Velem? Miért akarom tisztán látni ezt a szakrális dimenziót? Eltévedek benne. Irányítást várok! Idegenvezetőt! Pásztorlást, védelmet a rossz, gonosz, a negatív, a bankvilág ellen.
