Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Tóth Csilla: Márai Sándor: Bolhapiac
84 Új Dunatáj • 2011. július {Az élvező, Katona, Gigerli, Ronda nő kalapban, A dobos stb.). Mindezek a törekvések, s a szenvtelen, szemlélődő elbeszélői pozíció valamint a publicisztika és a fikció közelítése, a parataxus szerkesztési elve a Neue Sachlichkeit stílustörekvéseivel hozható kapcsolatba, melyet Márai berlini évei alatt ismert meg. Az író riporterként jelenik meg: „A szomszéd asztalnál ültem, bámultam őket, aztán gyorsan tintát és tollat kértem a pincértől, s lázasan írni kezdtem mint lelkiismeretes riporter, aki rendkívüli esemény, mondjuk tűzvész vagy árvíz szemtanúja, s ott a helyszínen feljegyzi észleleteit. Ezt írtam:” {Szerelmespár). A Teddy című elbeszélés nemcsak a klasszikus modernség egy jellegzetes nőtípusa, a démon alakjának felülírásaként értelmezhető, hanem a fenti, tárgyilagosságra törekvő, a megfigyelésre szorítkozó elbeszélői magatartás önironikus ábrázolásaként és lelepleződéseként is. A heroinista prostituált és az őt megfigyelő elbeszélő mellett a hotelszobában ugyanis végig jelen van egy harmadik is: a címszereplő. Teddy, a kutya éppen olyan mereven és kitartóan figyeli az elbeszélőt, ahogyan az a főhősét. A novella csattanójaként a találkozás színteréül szolgáló lebuj legközelebbi felkeresésekor Teddy már ismerősként üdvözli az elbeszélőt, sőt, mi több, amint kiderül, korántsem ő az egyeden ismerőse. A novella az új tárgyiasság módszerének valamint a klasszikus modernség kitüntetett pozíciójú művészfigurájának kifinomult szatírája. A novellák egy része értelmezhető az esztétizmus, dandyzmus kritikájaként is {Az élvező, Gigerli, Ronda nő kalapban). A búvár illetve a Vidali módszere c. szövegekkel együtt -hasonlóan a Teddy c. novellához - egy új, a klasszikus modernség patetikus művészfigurájának ellenpontjaként megjelenő művészszerep megalkotására tett kísérletként is interpretálhatóak. írni nem valamiféle hőstett, nem is valamiféle rejtett kincs utáni szüntelen keresés: „Amikor elszántam erre a mesterségre magam...Valami egészen mást akartam innen felhozni innen, alulról... Homályosan emlékezett, hogy másképpen képzelte el. Valami mást akart felhozni, nem vízi hullákról adni hírt, s összekaparni rozsdás vackokat s kis panamák, biztosítási csalások leleplezéseit; valami mást, talán valami kincset, amilyet még nem is látott senki odafönn.” {A búvár). Az írás monoton, unalmas munka, rabszolgaság: „A munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó, nem engedi szabadon többé....a kedves ember halálos ágyánál is robotra kényszeríti...” vagy folytonos harc béke nélkül {Vidali módszere). Módszer nincs, dolgozni kell, kibúvó, akárcsak a katonaságnál vagy a szerzetességben nincs, s az eredmény igencsak kétséges. Ez utóbbi novellában Vidali, a művész nem mint saját ( a festői dél-franciaországi, arles-i) környezete átalakítójaként, hanem pusztán elfogadójaként jelenik meg: „Amit itt lát, a növényzet és az elrendezés, nem az én művem, hanem részben a természeté, részben egy Ledez nevű idevaló bőrkereskedőé, akitől hitelbe és részletre vettem mindezt. Üljünk le hát.”
