Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
72 Új Dunatáj • 2011. július Jékely Zoltánra emlékező versben, a Miniatúrák Csanádi Imrét felidéző versszakaiban (különösen a hetedik-nyolcadik szakaszokban), A papírember Tamkó-Sirató Károlyt a jelenbe hozó soraiban és egyéb művekben is [Bátyám, Sigerius. Petri, aposztmodell). Kétségtelen tehát, hogy Turczi István sokféle stílusban tud átképzelésesen, a lényeges stíluselemekre vonatkozóan megszólalni. Ami a versekben hordozott világképet illeti, vitám van viszont a Nagy Lászlóra és Illyés Gyulára emlékező művek gondolati kicsengéseivel. Különösen az Illyésre „emlékező” munkával, amely Rózsa Endre egyik fontos versére utalva [Az elsüllyedt csatatér), s javarészt posztmodern filozófiai alapzatokon, kétségbe vonja az eszményekért való kiállás értelmét és aktualitását a korban, vagyis a „zászlóbontás” gesztusait. Ezt az alapállást mégsem tartom érvényesnek a mában. Már csak azért sem, mert a posztmodern mozgalom és az abban vagy azon kívül felnövő mindegyik új nemzedék (amelyiknek arca van) pontosan ezt teszi: zászlókat bont, miközben a régieket összegöngyöli, hiszen a zászlóbontás mindenféle közveden megelőző eszmény tagadása is. Logikailag azért találom félreértésekre esélyt adónak a verset, mert a korból visszafelé sem értelmezhető az illyési magatartás csupán szerepjátéknak. Nem egy elvont esztétikai fogalom, a dráma elvei kreálták Illyést, hanem a magyar sors, illetve az erre adott emberi és alkotói válasza. Még akkor is, ha ma vagy egy-két évtizede a már elavultnak hitt zászlóit az új zászlóvivők mint megvetett hadizsákmányt (s mint negatív hivatkozási alapot) kívánták felmutatni. Az Illyés-versbe fogott látásmód ezért éppen hogy nem Illyésre, hanem ráutalóan a kor irodalmi futballpályáira és ezek játékstílusára jellemző. Összességében, úgy vélem, Réz Pálnak viszont teljes mértékben igaza van Turczi István Athalások című könyvéhez írt ajánlásában. A költőnek sokrétű okhálózatból (játékból, tiszteletből, példa- vagy stíluskeresésből) az az alapszándéka, hogy „továbbgondolja, továbbszínezze egy nagy előd vagy egy kortárs magyar költő világát és a maga eszközei, lehetőségei, vérmérséklete segítségével hozza közelebb az olvasóhoz, - mindenekelőtt önmagához”. A rengeteg jó helyen beillesztett idézet is azt tanúsítja, hogy a szerző elsősorban önmaga számára alkotja, éli újra ezeket a sorsokat és szövegeket. Ez a hátrafelé mozgás az időben azonban a poétikai kiteljesedés fékjévé is válhat, hiszen a hatalmas mennyiségű, kevésbé fegyelmezett ismeret, idézet, példa nemcsak ösztönöz, hanem kötözhet is. Könyvei legjobb darabjaiban Turczi István elszabadul ezektől a kötöttségektől, ahogyan a szűkre mért partvonalú focipályáktól is. Költői képességeinek igazi, jobb irányait ezek a példák adhatják. Különösen az objektív líra szellemében és megújításában alkotott művei, amelyekkel mindenféle líratörténeti játékpályán remekül igazolhatja: Platón a középcsatár!
