Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Judit Tünde: Yorick és Pehotnij Baka István két alteregójának jellemzése,összehasonlítása
72 Űj Dunatáj • 2010. MÁRCIUS A Hodaszevics Párizsban című alkotás pedig egyértelműen a túlvilághoz való viszonyról tett mély önvallomás. Az első versszak képei a poklot idézik elénk, ahol a lelkek a tűzön fortyognak és égnek el a végső kárhozatban, miközben a fölöttük látható ég sötét és minden mélységes bűzt áraszt, de ez összemosódik a mennyel, tehát gyakorlatilag nincs köztük különbség. Mindemellett a társadalmi és kulturális züllöttség teljes elutasítása is kifejeződik, a rosszallás nem kerülheti el a figyelmünket. A második füzetben az alvilág még materiálisabban, még mélyebb gyökereket verve jelenik meg. A Téli ÚTban Oroszország táját egy hullához hasonlítja Pehotnij, amelynek gusztustalansága taszít és az ismeretlensége miatt egyszerre félelmet is kelt. Az orosz táj tehát egy halott, akin Isten jár-kel fel és alá, és ahol megjelenik, megfagyasztja az időt. A fagy pedig eszköz a halál kezében, amivel gyilkolni képes. Itt újra istennel kerül szembe, hiszen a fehér már a Rachmaninov zongorája című versben is istent és a mennyországot jelképezte, itt is újra rá utal, tehát a halált is isten osztja, méghozzá kíméletlenül, jártában, keltében. A Hideg teremben hölgyek és urak című verset olvasva észre kell vennünk a rokon vonásokat Ady Endre A fekete zongora című versével. Rokonságuk az alapvető gondolatiságban is közös, de a konkrétan említett fekete zongora és a vér összefüggése a legnyilvánvalóbb. Baka versében pluszban megjelenik az a gondolat is, hogy addig tart az élet, amíg a zene szól: ezen a gondolatán nem csodálkozhatunk, hiszen közismert zenerajongó volt, de a vérontás valami sokkal agresszívebb, kegyetlenebb dologról mesél. Valószínűleg az egyre inkább elharapódzó politikai változások állnak a háttérben. Az Alászállás a moszkvai metróba a belső alvilágba kalauzol minket. A metrót különböző mitologikus lényekkel, elemekkel és helyszínekkel helyezi igazán egyedi nézőpontba, nagyrészük mind alvilági, halállal kapcsolatos utalás, melyeket mindenki ismer a mítoszok világából. Magában a föld alatti világ rendszerében is van valami misztikus: a látható alatti láthatatlan, amit senki sem ismer igazán, nem tudhatjuk pontosan, hogy mit rejt. Egyfajta labirintus, és mint olyan, az ember belső, nagyon-nagyon mélyen lévő lélekútját jelképezi, valamint a legmélyebbre száműzött kis titkokat, amik sosem kerülhetnek felszínre sötétségük miatt. A vers felütésében a mozgást helyezi középpontba, tehát olyan, mintha ezen az alvilági metrón kívül minden megdermedt, megfagyott volna, mintha nem lenne élet, és ez az egyetlen mozgás is csak a mélyhez, a halálhoz köthető lenne. Másrészt ez a metró egy földben rágó féreghez is hasonlít, aki borzalmas szörnyszerűségével mindig kirágja magát a földből: ugyanígy jut felszínre végül a metró is a vers lezárásában.
