Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Magyar Vivien: Baka István összetett istenképe
Szárnypróbák Baka Istvánról • Magyar Vivien 51 a saját akaratát érvényesítse. „De hát miféle havasok közt őröltetsz engemet, Uram? Mint én e gyomot, úgy szorítod összezárt szádba sorsomat.”, írja a Vázlat A vén cigányhoz című versben. Úgy érzi, hogy Isten felelős az ember szenvedéséért, és ezt fenyegető harapásának képével érzékelteti. „... Ágak ínyéről vicsorít ránk esőcsepp-fogsorral az Úr!’, „Továbbereszt vagy szétszaggat bennünket az Isten?” (Balassi-ének). Ez a visszataszító ábrázolás szinte egy isteni kannibál képét tárja elénk, hasonlóan Francisco de Goya Szaturnusz felfalja gyermekeit című, 1819-ben készült expresszionista „fekete” festményéhez. A római mitológia szerint az idő istene, Szaturnusz széttépte és felfalta gyermekeit, mert azt a jóslatot kapta, hogy egyikük megdönti a hatalmát. Goya képén az eszelős tekintetű, groteszk módon ábrázolt, hosszú végtagú istenség egy véres, megcsonkított alakot tart a kezei közt, és száját éppen egy újabb harapásra nyitja. „Első pillantásra egy elborult elme szüleményének tűnik a festmény; ám ha átlépjük a határokat, és »belépünk« a képbe, akkor hamarosan olyan érzésünk támad, hogy magának a teremtésnek is el kellett »borulnia« ahhoz, hogy létrejöhessen ez a kép. Ritka, hogy az elviselhetetlen ilyen nyíltan lépjen elő. E festmény mindenekelőtt nem a témája, hanem annak leplezetlensége miatt olyan riasztó. Goya mindenfajta kerülőútról lemondott, ettől olyan illúziótlan a Szaturnusz: nincsen rajta semmi, ami enyhítené kegyetlenségét, nincsen olyan mozzanata, ami szelídíteni próbálná könyörtelenségét”.2 Ugyanilyen Baka kannibál-istene is: bármilyen szépítgetés nélkül tárul elénk teljes valójában az, amit a költő be akar nekünk mutatni. A mitikus történetet Goya képének hatására Baka is felhasználja a Szaturnusz gyermekei című versben. A vers szerint mindannyian az Atya gyermekei vagyunk, aki válogatás nélkül, ínyenc falatokként mindannyiunkat lenyel. A világot „a nemzés és evés”, a születés és a halál „bűvkörbe zárt”, végtelen ismétlődése mozgatja. Néhány évvel későbbi műveiben azzal fokozza a kegyetlen, vérszomjas vadállathoz hasonló Isten képét, hogy ezt a félelmetes lényt mindenek felé, az egekbe helyezi: „Az éj, e csillaggal kivert vaskesztyű Isten kezén, áganként tördel.” (Erdő, erdő). Itt ugyan elismeri, hogy Isten birtokolja és irányítja az éjszakát és az eget, de fegyverként, pusztításra használja a boltozatot, amit a Genezis szerint a teremtés első napján alkotott. A vaskesztyű kínzóeszközszerű képe ellentétes Isten gondviselő, vigyázó kezének képzetével. Az éj mint toposz, a sötétség, a csend, az ismeretlentől, láthatatlantól való félelem, a halál napszaka. Mindez rendkívül fenyegetően hat, ha egy isteni hatalom kezében egyesül. Erejének nagyságát egy költői túlzással érzékelteti: képes egy erdőt áganként széttördelni. A vers utolsó két sorában Isten paralizáló erejét ki2 Földényi F. László: A festészet éjszakai oldala, Kalligram Kiadó, 2004,171-172.
