Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Acsádi Rozália: Megkegyelmező idő: Mözsi Szabó Istvánnak
Acsádi Rozália MEGKEGYELMEZŐ IDŐ Mözsi Szabó Istvánnak a pádon ülnek a fal előtt, néznek magukba, maguk elé, keresik az idő hálójában fennakadt pillanatokat, amelyek egymásra zárulnak, mint a halak pikkelyei, aztán mégis szétúsznak, amikor mozdul a kéz, s a tekintet követi az önkéntelen mozdulatot, ez a várakozás ideje most és az eljövetelé, a falon mészfehérre sűrűsödött már a csend, a szavak elhalványodtak valahol legbelül, mint a balladákban, mit is lehetne mondani, talán hogy hazavárunk, talán hogy elkészültünk már mindennel, ideje jönnöd, elkészült a vacsora és vetve az ágy is, kisöpörtük a szobát, amit a hétköznapok pókhálói észrevétlenül behálóztak, amíg távol voltál, fehér vászoninged, nézd csak, ott szárad a kötélen, beleszövődik a fény, mint imádságunkba a hálaadás, mert megadatott nekünk, hogy várni tudjunk, mert megadatott neked, hogy hazaindulhatsz, mikor még gyermek voltál, nem mentél tőlünk messzire, aztán naponta hosszabbodtak lépéseid, néha már nem is tudtunk a szemünkkel követni, de jöttödet akkor is valami megmagyarázhatatlan csend előzte meg, mindig előtted járt egy kicsivel, talán hogy időben letegyük a kaszát, a kosarat, és a kapu előtt tudjunk várni, aztán egyre messzebbről küldtél híreket, szarvassá váltál te is, de így van ez jól, tedd csak a dolgod, amit az úr reád bízott, itthon mi elboldogulunk valahogy, ahogy ez lenni szokott, aztán ha eljön a megkegyelmező idő, hálát adunk a napért, amikor hazahív téged a ház, ahonnan elindultál, hazahív egy kép, amit magaddal vittél, amikor hátra-hátra nézve távolodtál egy tarisznyával válladon, leszegett fejjel, mint akinek nehezek a léptei, hazahív ez a kép, amit álmodban is őrzői, s amit nem tudsz már elveszíteni sohasem, az idő rajzolta minden vonalát és az idő festi naponta újjá, átszínezi az apró részleteket, éles foltokat visz a vászonra, gondosan, egymás mellé, mert egyik sem létezhetne a másik nélkül, néha elfedik egymást, néha egymásba mosódnak, együtt van ezen a képen a múlt és a jövő, csak a jelen hiányzik, olyan, akár egy ikonosztáz, együtt van a kútágas felkiáltójele és az eperfa szelíd lombja, együtt van a reggelek tejfehér párája odakint a domb mögött, a lovak vágtája, ahogy a por felkorbácsolt tengerében elúsznak az égi határ felé, és itt vannak a bogarak, a fecskék, egy lepke virágsziromszárnya, s az ezüsttalérok a nyárfa ágán, mikor a zsongó délidőben egymás árnyékába dől ember és állat, és együtt van ezen a képen a ház szálkás deszkakerítése, a küszöb, az ajtókilincs, a sarkig tárt ablak, ahonnan az ég kárpitjáig lehet látni, odáig, ahol egy pacsirta
