Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Sipőczné Miglierini Guiditta: A metarealitás és a hipervalóság Dovlatov Puskinland című kisregényében
34 Új Dunatáj • 2010. március problémája elöl is menekül a világ, a meg nem értettség, a fennálló rendszer és - önmaga elől. A reáliák elvesztése, a kicsúszott talajú individuumok útkeresése átszövi a puskini korszak irodalmát is, bár a 19. század még megőrizte az emberiség összes felhalmozott értékének paradigmáját. Ez az elidegenedési motívum a 20. században tovább mélyül és a század eleji egzisztencializmusban etikai-pszichológiai jellegzetességet kap, tanúi lehetünk az egyén leküzdhetetlen magányának, a lét értelmetlenségének - mely devianciális alakzatként a századforduló klasszikus modern - szecessziós stílusában is megjelenik. A dovlatovi narratíva a századvégi posztmodernizmusé, amikor eltűnnek a reáliák és vele együtt eltűnik az emberi tapasztalat közös szubszrátuma, mindenki - Alihanov, a Puskinland hőse is - létrehozza a maga „realitását” sokszor tehetetlen bosszúját a realitással szemben, amely egyre jobban kilöki magából a talajt vesztett, jelszerű felszínt felfogó, pótcselekvésekkel kísérletező individuumot. Milan Kundera a modernizmus kapcsán a következőket mondja: „a hivatalos modernizmus megköveteli a regény forma szétrombolását”, és „minden nagy műben van valami bevégezetlen”.18 A posztmodern természetszerűleg nem szakít teljesen a reáliákkal, de referenciakapcsolata fordítottan interpretálódik: nem a realitásról beszélő szubjektum önreprezentációja, hanem a reprezentáció lehetetlensége valósul meg a kisregényben is. Alihanov azáltal, hogy lányának nem tud nemet mondani, belelovallja magát az alkoholizmusból eredő önvád-önmarcangolás mindent elborító szövevényébe. A metarealitást képtelen önmagára érvényesnek felfogni. Belezuhan egy mérhetetlen térbe, menekül a hivatalos megkeresések, a válaszadások lehetősége, a „mindent egy kockára feltevő” életszemlélet és a saját önreprezentációja elől. A befejezetlen szüzsé arra próbál választ adni, hogy mennyire képes Alihanov ezt a hipervalóságot megélni az önreprezentáció ellehetetlenülése nélkül. Dovlatov nyitva hagyja a kérdést, a befogadó előtt áll a válaszadás traumája Mihail Epstejn szavaival: „Előre lehet látni azt az időt, amikor csak kivételes egyéniségek tudnak majd megfelelni a civilizáció információs fejlődésének, vagyis csak ők tudnak majd valóban civilizáltak és valóban emberek lenni. Azután ők is lemaradnak - a civilizáció pedig száguld tovább, most már nemcsak senkitől sem irányítottan, hanem lényegében senki által sem befogadottan, mint valami vihar, amely porfelhőt és mindenféle törmeléket kavar.”19 18 Milan Kundera: A regény művészete. Európa K., Bp„ 2008. p. 73-74. 19 Mihail Epstejn: Posztmodern és Oroszország. Európa K., Bp. 2001. p. 317.
