Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
6 Új Dunatáj • 2009. március irodalomnak megszokott „irodalomelméleti” státusába, és, némileg rövidre zárva, a populáris regiszter egyenrangúságát hirdették az arisztokratikussal) - ideje folytatni a megkezdett mondatot - sikere lett. Méghozzá több szempontból, a leghangosabb siker az Orbán János Dénesé volt, aki első három verseskötetével, Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötetével Rejtő (és Jókai meg Kosztolányi meg Ady meg József Attila) mellé Borgest illesztette, s mintegy Pierre Ménard-ként olykor újraírta a Don Quijotét, olykor intertextuális eljárásaival a személyiség és a nyelv társszerzői munkáira kérdezett, hol hahotázva, hol ironikusan, hol igénybe véve a paródia fegyverét (nála nem egyszer azzá alakult). Sántha Attila és Fekete Vince nem kevésbé kísérletezett új hangvétellel, Sántha tájnyelvi versei, mulatságos Székely szótára, Fekete Vince szerkesztői munkássága feltétlenül ideidézendő, főleg hármuk törekvése a folyamatos folyóirat- és könyvbeli jelenlétért végül (ön)kanonizációhoz vezetett, az irodalmi életben kihagyhatatlanok lettek (utóbb Sántha kivonult az irodalmi életből), immár nem a kezdő négyes együttesekén, hanem különféle posztokon. Mindnégyük költészete, tevékenysége élénk visszhangot keltett Erdélyben is, Magyarországon is, a szegedi Bölcsészettudományi Karon nemcsak Kovács András Ferenc verseit elemezték kíváncsian és értőn a hallgatók, hanem például Orbán János Déneséit is. Hogy a történetet folytassam, őket követte Lövétei Lázár László, kinek lírai kötetei mellett kiváló fordításait és újabban beszélgetés-riportjait érdemes figyelemmel kísérni. Három kötete úgy épül egymásra, hogy a tárgyias lírától, a látszólag prózaihétköznapiságától jut el a fenyegetett személyiség költészetéig, aki nem védelmére, hanem az utolsó szó jogán kapaszkodik a jambusokba, ha már másutt nem lel fogózóra, elutasítva az önsajnálat bármely formában jelentkező nyelvét, inkább szembeszállva az évszázadok magyar- és világirodalmával, és onnan nem (ön)igazolást kölcsönözve, hanem mozaikkockákat ragadva ki előd poézisekből, hogy szabadon bánva a hagyománnyal, kirakja belőlük, hozzávéve a maga létezéséből fakasztott szókincset és mondatszerkezetet, a saját költővilágát, a saját belső-világterét. Ezután Karácsonyi Zsoltról, majd Papp Attila Zsoltról kellene megemlékezni, s az egyelőre az első köteténél tartó, ám hagyományos női-asszonyi költészet fogásait elutasító Farkas-Wellmann Éváról, vele a együtt dalszerűség, a chansonhoz közelítő, deretorizáló, ám a míves líraisághoz, formai „bravúrokhoz” ragaszkodó költőkről, akik ugyanazt a sorozatot gazdagították, mint korábban említett elődeik, mégsem az ő nyomukban járva, sőt, velük nem egyszer vitaszöveget alkotva. Farkas-Wellmann Éva köteteimként is funkcionáló verscíme, Itten ma donna választ, egy szuverén női személyiség korántsem feminista hangsúlyú megszólalása, iróniában, magabiztosságban, nyelvi
