Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Kolta Dóra: "Vagyok fény-ember ködbe bújva"
64 Új Dunatáj • 2009. március Dr. Kolta Dóra „VAGYOK FÉNY-EMBER KÖDBE BÚJVA" Ady Endre halálának 90. évfordulójára Ady Endre a fény költője. Azaz a mindenségé, hiszen a magyar nyelv teremtőt és teremtettet egyetlen szóval jelöl: világ. A fény, a Nap iránti vonzódásra számos Adyversben találunk bizonyítékokat, s ezt a vonzalmat a költő bővebben is kifejti prózai műveiben. A Keletről jövő Nap szinte minden esetben az egzotikum, a mítosz, a pogányság témakörébe ágyazva jelenik meg. Ady Új napimádás című írásának az az apropója, hogy 1904. június 22-én, a napéjegyenlőség napján egész Párizs ünnepelt: „Ez éjjel áldoztak a modern táltosok.” S ennek kapcsán az író elmereng a Nap szerepén. „Ó, Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük, Nemigen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.... Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelső emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. ... A Nap nem láthatatlan, s valószínűleg ő a mi igazi istenünk.”1 Egy évtizeddel később pedig így ír Madarak és pogányok című publicisztikájában: „Valamikor és sokszor arról akartam verset írni, hogy a Napot úgy kell szeretni, mint a madarak és pogányok szokták. Aki a Napot (s vele az Életet) szereti, szeresse madárként, ha feljön, s ha lemegy. A madarakat megcsúfolták a repülőgépek s némely pogányokat pedig kolonizáló s harcba vivő kultúrállamok. De az igazi pogány ma is csak a Napot imádja, ha gránátok rettenetéi közé jut is, s az igazi madár gőgösen és hibátlanul röpül a Nap alatt.”2 Az Egy párisi hajnalon c. versben Ady a „Napisten papjáénak nevezi magát, s ennek megértéséhez hozzásegít egy életrajzi-genetikai tény, a költő „táltos-jele”. A táltos jellel jön a világra, biológiai és pszichológiai sajátosságai megkülönböztetik a közönséges halandótól. Nemcsak lelkileg, hanem testileg is több a mindennapi embernél. Ennek egyik jele a fölösleges csont: „az lehet tátussá, aki tizenegy ujjal jött a világra”, „a táltos mindenbe belelát, olyanokat beszél, ami még nincsen megtörténve. Aki gyermek hat ujjal született, ebből ilyen jövendőmondó lett.”3 Ezt bizonyítják a hat-hétujjú sámánkesztyűk is. Ady ezzel a kis rendellenességgel, egyik kezén hat ujjal született. A csenevész fölöslegujjat lekötötték, és ez, vérellátás híján leszáradt. Ady sokaknak mutogatta kezének e kis hegét, némi öngúnnyal, de azért nem is hitetlenül, mondván: ő táltosnak, jövendőmondó, jövőbe látó embernek született.
