Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Vilcsek Béla: A jelen(lét) embere
52 Új Dunatáj • 2009. március nek” titulálja, mások egyenesen „megkerülhetetlen műhelynek” nevezik, „a magyar kortárs költészet kemencéjének” tartják s nem kis túlzással azt állítják, hogy „aki számít: parnasszista, aki számítani fog: szintén”. Sebeők János szerint a Parnasszus tíz évfolyama „hadüzenet a szkepszis ellen. Turczi István a PARNASSZUssal bebizonyította, hogy nemcsak a téma hever az aszfalton, de a korlátlan lehetőségek hazája is itt lakozik, köztünk. A polgári mecenatúra, amelyről nagy állami alapítványok és minisztériumok talán nem is hallottak: működhet. És a nemzeti egység, amelyről a politikusok csak hadoválni, hablatyolni tudnak, fű alatt akár létre is jöhet. A Parnasszus az az irodalmi kávéház, mely a jó öreg Nietzsche Istenéhez hasonlóképp ezerszer eltemettetett, mégse hajlandó meghalni.” Mindenesetre az egy évtized alatt közzétett negyven folyóiratszám, a lapban ez idő alatt szereplő mintegy négyszáz szerző és négyezer vers, a több tucatnyi kiadvány és számtalan nagy sikerű rendezvény arról győzhette meg a kétkedőket, hogy talán mégiscsak és csak azért is, az ezredforduló időszakában is, van létjogosultsága a költészetnek s mintha egyre növekvő igény mutatkozna a költészet felkészült művelésére és értő befogadására egyaránt. A vállalkozásnak kiötlője és életben tartója, szerkesztője és szervezője, moderátora és mindenese Turczi István: azon nagyon kevesek egyike honi literatúránkban, aki nemcsak fennen hirdeti a tehetséggondozás, az úgynevezett fiatal irodalom támogatásának, ifjú költők felfedezésének és menedzselésének a fontosságát, hanem - széles körű ismertsége, szerteágazó ismeretsége, kivételes szervezőkészsége, kommunikációs és moderátori képessége révén - napi gyakorlattá is képes azt váltani. Személye körül az elmúlt években költők, írók, zenészek egész serege csoportosult, és részesült megkülönböztetett figyelemben. Turczi István egy mai reneszánsz ember, ha tetszik, hedonista. Élvezi az életet - legyen bármily meglepő: ezt a mostanit! -, minden örömével és szépségével, nyűgével és nyilaival együtt. Szereti az ízes ételeket, imádja a jó borokat, a női nem igaz hódolója. Állandóan tele van ötletekkel, ám addig nem is nyugszik, amíg ezek az ötletek valósággá nem válnak. Szervez, rendez, irányít, megállíthatatlanul. A rendszerváltozást mintha neki találták volna ki. Keze ügyében mindig ott korunk jelképe, a mobiltelefon, s mindig gombnyomásra készen, hogy a dolgok annak rendje és módja szerint, itt és most rendeződhessenek. „Turczi valóban sokat fáradozik - mondja róla egyik neveltje és jó ismerője -, abszolút gyakorlatias, a politikai szekértáborok nem izgatják, így aztán mindenféle embert le tud ültetni egy asztalhoz. Mindig népes közönséget varázsol.” (Payer Imre: Élvezem a szereplést, Netnapló, 2004. augusztus 22.) Egyszerre tagja a Magyar írószövetségnek és a Szépírók Társaságának, elnöke az írószövetség költői szakosztályának és kuratóriumi tagja a Nemzeti Kulturális Alap
