Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 4. szám - Komáromi Gabriella: "Iskoláim egykoron" (2.)

Komáromi Gabriella • „iskoláim egykoron” (2.)

45

pofonnal hazaküldte [Mészöly Miklóst] a forrófejű diákot; Miklós egy szál pisztollyal a zsebében indult volna harcolni a német megszállók ellen.. ,”6 Ahhoz bizony nem kevés bátorság kellett, hogy 1952-ben vagy 1953-ban március 15-én az iskola egyik tanulójával (Böjthe Andrással) Bocskai-ruhában, karddal mondassa el a Nemzeti dalt. Lázár Ervin a keményvonalas szocializmus légkörében volt garays, Létay Menyusról ilyen emlékeket őrzött: „Reggel elkezdtük énekelni a Sztálin-kantátát, s ha egy »nem szeretem« óra következett, meg sem álltunk a hetvenedik versszakig. Nemigen mert szólni senki, hogy hagyjuk végre abba...illetve egyvalakinél nem jött be ez a trükk, mert ő hozzánk vágta a keze ügyében lévő kulcscsomót.”7

Kéziratos hagyatékában ránk maradt egy „vallomása” a Garayról. Mintha ünnepi beszédnek készült volna az iskola fennállásának 75. évfordulójára 1971-ben. Talán el is mondta, de ha mégsem, ezt mondta volna: „Ha megkérdezték tőlem, hol érettségiztem, mindig büszkén mondtam, hogy Szekszárdon, a Garay János Gimnáziumban. Annak idején érdemjegyeket kaptam az iskolától, az iskola minden évben levizsgáztatott. Most már tudom, hogy közben vizsgázott az iskola is, óhatatlanul eljött az idő, amikor egykori tanulói már érett, tapasztalt fővel osztályoznák az iskolát.

Én mindig büszke voltam rá - írta -, hogy a szekszárdi Garayban érettségiztem. Mondhatnám azt is, kissé nagyképűen, hogy a gimnázium tőlem kitűnőt kapott. Be kell vallanom, eddig sohasem gondolkoztam rajta, igazában miért is vagyok büszke a szekszárdi gimnáziumra. Úgy gondolom, magától értetődik, nem igényel magyarázatot. - Az ünnepi alkalom adott rá okot, hogy ennek a büszkeségnek kissé a mélyére nézzek, lecsipkedjem róla a lokálpatriotizmus sallangjait, meg a gyerekkor utáni nosztalgiát. - Azon kezdtem tűnődni, hogy az épületen kívül, mi az az állandó változatlan, ami a cserélődő tanároktól, diákoktól függetlenül 75 éve a sajátja, mindig veleje ennek az iskolának. - Hogy milyen ennek az iskolának a szellemisége, hogy milyen a lelke? Hogy mi az a halvány jel, az a mindenki mástól megkülönböztető stigma, amelyet valamennyi szekszárdi diák visel, akár 1920-ban, akár 1970-ben végzett? - Tudom, hogy mindenféle válasz irreálisnak tűnne, de azért én mégis megkockáztatom azt állítani, hogy igenis van ilyen jel, igenis a szekszárdi gimnázium adott valami megfizethetetlen többletet. Mi (mármint a gimnázium és én) nehéz időkben vizsgáztattuk egymást. 1950-1954-ig tanultam itt.”

Mintha befejezetlen volna ez a „beszéd”, de így is sokat mond. Nagyon furcsa közegben találhatunk rá: a hagyaték egyik legbecsesebb darabjában, abban a kék spirálfüzetben8, amely megőrizte a Hét szeretőm, A Hétfejű Tündér, a Döm-dö-döm és még jó néhány már kanonizálódott mesenovella és mese kéziratát. A zokni és a lyuk