Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 2-3. szám - Mészöly Miklós: Nyomozás (1)
68 Űj Dunatáj • 2009. OKTÓBER ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikén késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasán nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” - kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” - mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposán áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlőbenyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. - az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt, vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál
