Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 2-3. szám - Babits Mihály: Curriculum vitae

54

Űj Dunatáj • 2009. OKTÓBER

Egyszóval késő november volt, a pincében forrtak a borok, a hegyeken rókák vonítottak, a félszer alatt már üresen csüggtek a fecskefészkek, a nagy ölfák tornyosán komorlottak, készen a tűzhalálra, melyet a családi szobában fognak elszenvedni. Ennek a kifűtésére valóban sok kellett, mert bár alacsony volt, de tág, mint egy táncterem. Azóta három aprót csináltak belőle. Mégis ezt fűtötték, míg a szomszéd helyiségében egész télen át unatkozva fagyoskodtak a piros plüss szalonbútorok. Ahogy mondtam, egészen olyan ez, mint egy régi regény azokból a szép hosszú, angol regényekből, amiket anyám olvasott ez időben, a végérhetetlen téli estéken. Később én is olvastam ezeket a regényeket, böngészve a könyvespolcon a piros táblás kötetek közt, vagy lehordva a padlásról a Fővárosi Lapok zsineggel átkötött évfolyamait. Napjaim folyama ebben az időben egy kissé unalmas, lassú menetű regényhez hasonlított, melybe kurtább és sokkal érdekesebb betétregények volnának beékelve. Ezek voltak, amiket olvastam, s amik akkortájt jobban izgattak, mint a saját életem. A saját életem nem nagyon izgatott. Túlságosan is simának tetszett, nemigen lehetett várni tőle semmi meglepetést. Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy, mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustos tök?

Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül, és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. így szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg, mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék, s egész nyáron át elegánsan keringéltek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai körül. Őszre megjelent a must és a mustos tök. Télen jött a zsidó, csizmásán, kilábolt a hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá. Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat, s kikerültem a messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a rosszul csukódó ablak mellé kerül, s megcsapja fülét a fagyos légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok léptei visszhangzottak a folyosón, s nagy szakállú pópák járták az utcákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő teraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szék-