Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
Fried István • Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai 11 Noszlopi Botond Csendrappszódia című verseskötete 2006-ban látott napvilágot, társkiadóként az aradi Irodalmi Jelen van feltüntetve. A cím, egyébként a kötet utolsó versének is címe, pontosan érzékelteti, miféle végletek között oszcillál ez a fajta versbeszéd. A csend, az elhallgatás, az önmagába fordulás, a kontempláció csendje a szerelmet kereső, a szerelemben elbizonytalanodó, önmagát a szerelem által létrehozni megkísérlő személyiségnek korántsem csőddel fenyegető „nekiszánás”, hanem a mindenfajta emberi létezésforma végességének, hirtelen történő megszakításának, ok-okozati nyomozással fel nem deríthető megszűnésének története, amelyben nem rajzolódik a történet számos részlete, csupán a kezdet és a vég halvány kontúrjait vehetjük észre hosszas szemlélődést követőleg. S mindezt a sikerültebbnek tetsző első ciklusban olyan vers/ciklus-szerkezet révén, amelyben versek sorai egymásba játszódnak át. Mintegy érzékeltetve, hogy még a közlés által „véglegesének tekintett szövegek helye sem biztos, verskezdetből lehet versvég, versindító kifejezésből „slusszpoén”. Ennek révén motívum (rendszer) rajzolódik ki, eképpen mintha valami lényegi sugalmazódnék. Fenntartva azt a lehetőséget, hogy mindez csupán nyelvipoétikai játék. Persze, anélkül, hogy a játékosság a szó köznapi értelmében igazolható lenne. Éppen ez a versek közötti átjárhatóság int arra, hogy a beszélő nem hisz frázisok, mondatok, verssorok rögzített helyében, hiszen egy és ugyanazon sornak más kontextusban egészen más lehet értelme/értelmezése. Ilyenmódon a nyelvi variabilitás szintén témaként jelentkezik, az egymásra reflektáló verssorok a nyelv „mélystruktúrájának” átvilágítását célozzák meg, annak érdekében, hogy a nyelvi kölcsönösségek poeticitásként ismertessenek el. S bár „kulcsszóként” a hiába nevetetik meg (három versben), lényegi ez a fajta megszerkesztettség, ti. az a tény, hogy nem teljesen reménytelen a megszerkesztettség, ennek következtében a beszéd eljuttatása egy feltételezett címzetthez, illetőleg ennek a versbeszédnek dekódolása. S éppen azért, mivel a hiába oly sok alakban íródik körül. Az Otthon I. (Pihentetőleg, kötetbeli aláhúzás) mintegy mellékesen, odavetve közli: „mert hiába, / a sorsnál jobb szervező a nő”, ez a gondolatjelek között odaírt mondat a reménybeli beteljesülés igézetében/ígéretében fogant, miután a játékos indítás szintén motivikus jellemzőkkel rendelkezik. Ezzel az előző versre utal vissza, amely a címével a kezdetet látszik tematizálni (Ab ovo), egybevetve azonban a hasonló kifejezéseket, nemcsak a sorok eltérő helyzete és helyzeti energiája bukik ki, hanem az is, hogy hasonló elemekből egészen más vers építető. Maradjunk azonban a kulcsszónál, amely a Fides első sorának végén rímhívó: „Minden hűhó végül is hiába” (beszédes a rím: az Otthon I.-en világba, itt hibája), az Elmúlás megidézi az Ab ovo-t, valamint a Fides-t, a virágá-t jelöli ki rímhívónak, és az alábbi sort csattantja el zárá
