Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
Fried István • Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai 9 hatásos jelenlétében érhető tetten, hanem annak „nyelvisége”, az abban kifejeződő, nem egyszer nemzedéki rosszérzés hatja át a lírát és a prózát. A rövid formák következhetnek abból az egyszerű tényből, hogy vékony kötetre telik, úgynevezett nagyregény, terjedelmesebb elbeszélő költemény, három/ ötfelvonásos dráma túlfeszíti a sorozat egyes köteteinek terjedelmét. Ugyanakkor a sorozatszerzők részint életkoruknál fogva nem kísérleteznek még a több időt és megfontoltságot igénylő nagyformákkal; de feltehetőleg azért sem, és ez már messze túlmutat a technikai lehetőségeken, mert a feldolgozandó életanyag, a megszerzett poétikai/retorikai ismerettár, valamint a közlésmód általuk előnyben részesített „természete” a rövid formáknak kedvez. Ezt azzal magyarázom, hogy mind a sorozat számos versében, mind epikus alkotásaiban érzékelem a töredékesség, a mozaikszerűség, a részekre hullottság élményét, lett légyen szó az említett szerelmi tematikáiról, a külső vagy belső világtérben tájékozódásról, a sokfelől felügyelt létezés vonzó esetlegességeiről, a kilépésről a felügyelt létezésből, a helykeresésről, amely viszont ismét előtérbe állítja az Ulysses-figurát, aki immár nem a kisvárosivá varázstalanított homéroszi időben és térben bolyong, hanem valóban a kisvárosban, hiszen kisvárosnak érződik a megelőző generációk világa. Aligha mellőzhető azonban a következő kérdés: amennyiben egy általánosabb irodalmi/művészeti irányzathoz tartozónak minősíthetők a sorozat iíjú szerzőinek törekvései, amennyiben a meghatározó nyelvi, tematikai, megformálási sajátosságok nem „helyi” jellegűek csupán, hanem „globális” természetűek, amennyiben kevésbé markánsan körvonalazódik a sokak által igényelt „couleur locale”, nem oldódnak-e föl, jelentéktelenednek-e el a sorozat első kötetesei valami általánosabb, „személytelenebb” írásbeliségben? Az első válasz talán túlságosan is kézenfekvő: egy nemzeti kisebbségből származó szerzők már avval állást foglalnak, hogy a kisebbség nyelvén szólalnak meg, így annak nyelvi-kulturális öröksége (még ha elidegenítő, „varázstalanító” stratégiát alkalmazva is) kibukik az irodalminak szánt anyagból. Ugyanez vonatkoztatható arra, hogy részei lesznek egy olyan irodalmi mechanizmusnak, amelynek vállalása a nemzeti kisebbség nyelvének-irodalmának nem pusztán őrzése, hanem magas szintű művelése. Ez azonban csak külső tényezők hangsúlyos jelenlétére figyelmeztet. Elhanyagolhatatlan és a sorozat legjobb köteteiben beszédesen nyilatkozik meg, hogy a szerzők mindenekelőtt a nyelvi hagyományról töprengenek; amit átírnak, amitől elhatárolódnak, amit feldolgoznak, amit emancipálnak, az a szűkebb nyelvi közösség nyelvi, kulturális, művészeti helyzettudata, még a világirodalmi alkotások is a legtöbb esetben magyar fordítások révén kerülnek néha parodisztikusan, néha megélt nyelvként a kötetekben. Orbán János Dénes a magyar
