Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - Heilmann József: Egy árulás története két nézőpontból

72

Üj Dunatáj • 2008. március

ner regényei, melyekben a szászság hitleri időkben játszott szerepéről illetve saját börtönéveiről ír. A negyedik egységben (l.d-2.d betűvel jelezve) a két író sorsának közös találkozási pontját jelentő „szász íróper” anyagából vett részletek olvashatók: a Bergel elleni vádak a 4. egységben és Schlattner terhelő vallomása a 8. egységben a két párhuzamos szálon elindított témát kapcsolják össze és fogják egybe.

A Prelúdiumot követő további három fejezet az Első nagyária - Intermezzo - Második nagyária címet viseli. A párhuzamos szerkesztést követve az Első nagyáriában az elárult Bergel, a Második nagyáriában az áruló Schlettner első személyű elbeszélőként szólalnak meg. Hajdú, aki mindkét írót felkereste, hogy egy magyarországi forgatócsoport segítségével filmet készítsen róluk, lényegében felvétel-szövegrészleteket közöl az egyes nagyáriákban, melyeket a kurzív betűkkel kiemelt operatőri beállításokra emlékeztető részek választanak el, illetve kötnek össze. A két nagyária lényegében egy-egy védőbeszéd, az árulás történetének és tágabban a szászok történelmének értelmezése. E monológokban tehát a személyes vonatkozásokon túl szó van a diktatúrák mibenlétéről, művészet (zene) és diktatúra kibékíthetetlen ellentétéről, és népük huszadik századi sorsáról: az erdélyi szászok deportálásáról, a bolsevik diktatúra okozta szenvedéseiről, tömeges kivándorlásuk okairól, s végül a tragikus tényről: a népcsoport eltűnéséről. Bergel önmagához hű, hajlíthatatlan emberként lép elénk, nem forog a széljárásnak megfelelően. Nem tud diktatúrában élni, ismétlődő börtönbüntetések, szökési kísérletek és sikeres szökések után végül külföldi segítséggel - a Nobel-díjas német író közreműködésével - kitelepül Németországba. Bergel, aki elhagyta szülőföldjét, kitelepülését nem tartja árulásnak. így elmélkedik erről a kérdésről a felvevőkamera előtt: „Árulók vagyunk? Elárultuk volna a szülőföldünket? Aki szülőhazáját kényszerből hagyja el, mert erőszakosan elvágták összes gyökereit, mert megfosztották kulturális öntudatától, az bizonyosan nem tekinthető árulónak. (...) Ha a hatalom felszámolja az egyéni lét gazdasági és kulturális dimenzióit, akkor számomra indokoltnak tűnik, hogy az ember világgá menjen új hazát keresendő. A szülőföldet úgyis magával viszi.” (Hajdú, 29.)

Schlattner a gyengébb, a hajlíthatóbb ember, nem ellenálló-hős típus. Ezt nem is tagadja. 1945 után hátat fordít polgári múltjának, és elfogadja az új rendszer eszméit. Börtönévei alatt ártatlanokat is beárul, köztük Bergelt. Vele ellentétben szülőföldjén marad, mérnöki diplomát szerez, sőt a konszolidáció éveiben felnőtt fejjel beiratkozik a rendszer által ferde szemmel nézett teológiára. Igent mond Isten hívására, lelkész lesz, segít a szenvedőkön, így vezekel. „Ne hagyjuk el fájdalmaink földjét. Inkább azon munkálkodjunk, hogy e tájról kiűzzük a szenvedést.” - fogalmazza meg hitvallását második regényében egy zsidó őrnagy szájába adva (Hajdú, 121.) Ugyancsak