Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Tallér Edina: Tükör
Tallér Edina • Tükör 11 Tallér Edina TÜKÖR Az én szerelmem tiszta forradás, mindenhol csak sebhelyek. Állítólag nem illik nárciszt vinni vendégségbe, mert arról mindenkinek az a csodaszép görög fiú jut eszébe, aki úgy el volt ájulva magától, hogy a végén bele is halt a sóvárgásba. Egy háromajtós tükör áll nagyanyám szobájában, régen. A két szélső ablakot be lehet hajtani, pont annyira, hogy egyszerre látszik az ember hátulról, oldalról, meg elölről is, ráadásul végtelenül sokszor. Felveszem a zöld selyem, királylányos hálóingemet, sárga csipkés, karácsonyi ajándék anyámtól, meg nagyanyám vörös fejkendőjét, és nagyapám ünneplő kalapja a koronám. Állok a tükör előtt és azt játszom, akit látok, az a királylány, én meg, aki vagyok, a megmentő, királyfi, vagy tündér, vagy micsoda, azt még nem döntöttem el, a gyerekek nem nagyon sietnek az ilyen ügyekben. Szóval csak az a biztos, hogy harc van és meg kell mentenem magamat, pontosabban a királylányt, ott a tükörben. Jó sokáig játszottam ezt, nem tudok leszokni róla, vagy csak nehezen, mint az ujjszopásról, volt, hogy csókolóztam is a tükörképemmel, nagy maszatok lettek az üvegen, nagyanyám meg jóízűen kacagott rajtam, és valami frizurát is csinált nekem, hogy még szebb legyek. Apró a keze, minden körmén vékony koszcsík, minden ujján repedések, érdes barázdák a hagymaszagú kézen. A tükör meg ormótlan nagy, cipelem magammal, választhattam volna a fekete-fehér pöttyös kötényét emléknek, vagy a vörös fejkendőjét, esetleg a kispárnáját, azt kellett volna választanom, abba beleivódott az öreg szaga, érezhetném, és ráadásul pehelykönnyű lúdtollból van. A tükör meg tömör fából és állítólag nincs is rajta fogás, ezt mondja a szerelmem, amikor már megint viszi át az egyik városból a másikba nekem, pedig ő nagyon erős, elbír mindent. Neked muszáj állandóan valamit elhoznod, nem lehetne egyszer csak úgy, simán elmenni, kérdezi. Nem, valamit vinni kell. Ilyesmi miatt lett oda Nárcisz is, a görög szépség, meglátta magát a folyóban, lehet, hogy fel se ismerte, tyű, a mindenit, de jó pasi ez, gondolta és vitte volna magával, nyúlt utána, bele a vízbe, de kifolyt a kezei közül. Nyúlt utána még egyszer, semmi. A nagy küzdésben, hogy elkapja végre saját magát, volt ideje töprengeni, szerintem, és ettől csúszott szét, lehet, hogy nem is az önimádatba halt bele, hanem kinyírta magát, mert megzakkant a gondolkodástól, hogy ki is ő valójában. Talán buzi vagyok, nem pedig az a dögös pasi, akinek a nimfák hisznek, ez juthatott eszébe és egyre szomorúbb lett. Ej, de szép szomorú arcom van, gondolta ekkor, bárcsak lenne még valaki,
