Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - N. Horváth Béla: Politika és/vagy poétika
108 Új Dunatáj • 2008. szeptember hogy a kritika, a szellem elárulásának vádja, az antiintellektualizmus stigmája nemcsak a modernizmus ellenében fogalmazódik meg, hanem azon irány ellen is, amelynek a Tárgyi kritikai tanulmány megírása idején József Attila „örvendetesen tagja”, mint írja. A Babits-kritika tehát egy megkésett válasznak is tekinthető. A pamflet nemcsak kritika, hanem József Attila művészetbölcseleti nézeteinek összefoglalása is. Tehát a bírálat kritikai alapvetése esztétikai nézetrendszerre épül, s ily módon az Ady-vízió után koherens egységet képeznek a művészetbölcseleti tézisek és azok kritikamódszertani adaptációi. A Tárgyi kritikai tanulmány az Ihlet és a nemzet fogalmainak, téziseinek továbbvitele, továbbgondolása egy esztétikai normatan érdekében. Ennek egyik meghatározó eleme a lélek, amely már az első bekezdésben hangsúlyos megfogalmazásban tűnik fel: „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van rá. Fölidézi s a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondi-ját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.” József Attila mondata lényegileg más lélekről beszél, mint a pszichológia psziché fogalma, s ezért is tűnhet ez az írás antipszichologistának, illetve mint a modernizmus lélektani esztéticizmusa ellenében a „tárgyias költészet kialakításának... elrugaszkodási pontja”. A József Attila-i lélekfogalom az elnevezések megadásával is utal etnológiai eredetére, animista jellegére. A Hevesy Iván és Róheim Géza munkáira visszavezethető lélekértelmezés az „ihletet” is új episztemológiai konstrukcióba helyezi. Azaz „nemcsak pauleri-arisztoteliánus filozófiai, hanem etnológiai-antropológiai megalapozást is kap”. A költő mint „táltos, bűbájos”, s a költészet mint varázserő ezért válhatott József Attila népi korszakának meghatározó szemléleti elemévé, továbbvíve és politikai adaptációját is végrehajtva az Ihlet és nemzet kategóriáinak oly módon, hogy még A város pereménben is felvillanjon a költészet mint a varázserő és a költő mint az „adott világ varázsainak mérnöke” definícióban jelenik meg. „Babitsnál a forma és a tartalom, a művészi forma és a költői tartalom, úgy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesra gyanakszanak” - ebben a pamflet stílusban és módszerrel „elemzi” József Attila a Babits-verseket, s bár „költészettudósnak” nevezi a kritikust, nyilvánvalóan nem a tudomány objektivitása íratja a költőtársra vonatkozó jelzőket: „Akinek ilyen nyákos, üres odú a lelke, lehet-e formaművész”. József Attila nem az általa felállított művészeti norma, a haltárolt végtelenség esztétikai leképeződését kereste Babits kötetében, hanem a kritika végtelenségében tobzódva akarta a tekintélyt, a „Nagy Babitsot” (a „Nagy Pintér” után) a földbe döngölni.
