Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Töttős Gábor: Babits Mihály szőlős-boros motívumai és jelképei
Töttős Gábor • Babits Mihály szőlős-boros motívumai és jelképei 103 bőrös Isten / öntözi vérpiros borát” és „kereplő kerepel a dombon, / szélben hajlong a borfüzér”. Gesztusértékű egy év múlva, amikor a Homéroszra mondja: „Téged miként a jó bort lassú évek / minden század külön zamattal áldott.” Ugyanekkor a Két nővérben a szecesszió életérzése felé nyit „Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: / az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. ..lé s kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.” Ez az irány teljesedik ki A Danaidákban: „Milyen bort adtak a föld fiának / a kegyetlen istenek, / hogy attól örökre részeg / s szenved mig a sírba száll? (...) Bolond akarás a férfi bora, / a nő bora bús szerelme, / sajtolva kínnal a fürtből, / amelynek vágy a neve, / a sors buta lába gázol a / lélek kádjában ütemre / és ömlik a vérző fürtből / a bor vérszinü leve. / És mint akit ért kígyómarás, / számára fü nem terem: / a férfi bora bolond akarás, / a nő bora bús szerelem.” Közben elindulnak útjukon a később - akár másnál is - fölbukkanó vagy a babitsi életműben kiteljesedő motívumok. Ilyen Madách Imrének - először a Most élveznék csak című költeményében megjelent - szótalálmánya, (melyet eléggé vétkesen még Szily Kálmán sem vett fel A magyar nyelvújítás szótára adatsorába!). „Én már nem érzem többé / Ifjak mohó szomját, / Becsülöm hát és ízlem / A lángbor zamatját.” A Vile potabisban Babits önkéntelen kiszólása (ráadásul tagadó értelemben) a „Szekszárd régi lángbora’, a megírása után 11 évvel, 1915-ben jelenik meg, s újabb 23 év múlva bukkan fel ismét Vas István Levél Weöres Sándorhoz című versében: „Nem vonzanak a félretett borok, / nem jössz fel Pestre, Sándor, azt írod / Három palack hiába vár reád, / nem iszod vélem Szekszárd lángborát” Ekkoriban keletkezik - az első szülővárosban megjelent eredeti versnek számító - az Édes az otthon, amelyben persze szőlőmetszés és szüretidő egyaránt jelképes reménnyel üzen. „Mikor a szőlő leve buggyán, / barnul a fanyar berkenye, / kalászt szentel a dűlő utján / az Egyház, az Isten menye.../.. .mikor csupán a beteg renyhe, / amikor a diót verik, / mikor szellőztetik a pincét / s a gazda a tanyán időz: / őrizni a hegyeknek kincsét / fényes fokossal jár a csősz: / édes az otthon.” Fájdalmas ívben hajlik ettől a gondolat az utolsó - szándékosan és jelképesen a Tolnamegyei Hirlapban megjelent(etett) - Ősz és tavasz között nyitó képéig: „Elzengett az őszi boros ének. / Megfülledt már hüse a pincének. / Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. / Ludbőrzik az agyagos domb bőre, / elomlik és puha sárrá rothad, / mint mezitlen teste egy halottnak.” A vers záró szakasza a jelképinek, s különösen a szülővárosban kétszeresen is annak érezhető végső(nek szánt) üzenet és búcsú. „Száradt tőke, unt tavalyi vendég: / nekem már a tavasz is ellenség! / Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, / mint a letört karóra a rózsák, / rémült szemem csókkal eltakarni... / Óh jaj, meg kell halni, meg
