Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Tétényi Csaba: Taps
20 Üj Dunatáj • 2007. március rágyújt, sört iszik, és hallgatja a társát. Nem figyeli a közönséget, csak nyugtázza a hangokat. Szerencséje van, közelebb van a hangszerekhez. Taps, a pianínó folytatja. Ő kicsit erősebb, Béla rá is játszik, de csak egy ütemnyit. Varga bólogat, lassan leteszi az üveget meg a cigit, feláll, megfogja a szaxofont, és vár. A zongoraszóló se volt hoszszú, és szintén tapsot kap. Arra gondolok, mennyire utálom ezt a szalonhagyományt. Semmi köze a dologhoz. Igaz, fűzöm hozzá, Vargáék se teszik túlzottan próbára a hallgatóságot, lehet fotózni, mobilozni, dumálni. Elnyomom a cigit, még nincs vége, gondolom konokul reménykedve. Harmadik szám. Varga befogja az egyik fülét, lehunyja a szemét, énekelni kezd. Fakó a hangja, és kicsit bizonytalan is, de van benne érzés, saját ritmus. Mivel ez újdonság, a többség érdeklődik, páran fényképezik. Rosszat sejtek. De ez most örömet okoz. Felviszi a dallamot, kitartja, visszafojtom a lélegzetem. Béla karját látom lendülni a háttérben, egyszerre, erőteljesen száll be mindhárom hangszer, azonnal összeáll az egész, végigfut a hideg a hátamon és a nyakamon, megfeszülök, ellazulok. Fel-le rohangál bennem valami. A szaxofon veszi át a témát. Nem, ketten vannak, a pianínó is kiemelkedik, de már túl is lendültek egymáson, csak néhány pillanatig voltak együtt. A zongoraszólam önállósul. Szenvedélyesen meg-megtöri a ritmust, ugyanakkor szinte az elviselhetetlenségig fokozza saját tempóját. Éles hangzuhataggá sűrűsödik. A szopránszaxofon rövid sikolyokat hallat. Szünet nélkül veszi át a szólót. A közönség zavart, néhányan tétován tapsolnak, de nem találnak rést. A hangerőtől nem lehet beszélgetni. A bőgő és a dob mintha szétfeszítené az ütemeket, a szaxofon pedig kérlelhetetlenül húz felfelé, szinte érthetően beszél. Az az érzésem, Varga már nem az életben maradáshoz veszi a levegőt, teste valószínűtlenül meghajlik, és akár egy bábut, a zene láthatatlan szálai rángatják előre-hátra. Becsukom a szemem. Elég a látványból. Hirtelen elhallgat a szaxofon, és Varga újra énekelni kezd. Felnézek. Döbbent figyelem mindenütt. Senki sem tapsol, pedig véget ért egy szóló. A kíséret darabokra szakad, csak az ének marad, valahogy rekedtebben és kérlelhetetlenül. Az utolsó hang már egyedül szól. Elfogy a levegő. Csend. Előrelendülnek a karok, egyszerre, dörrenésszerűen csattannak össze a tenyerek. Úgy hallgatom, mintha nekem szólna. Azt hiszem, az arcomon idült vigyor terpeszkedik. Varga a megszokott félmosollyal biccent, megköszöni a tapsot, és közli, hogy rövid szünet következik. Abbamarad az ünneplés. Most alig hallani beszédet. Elfelejtik bekapcsolni a háttérzenét. A borzongás kitartóan hullámzik a testemben. Nyugodt vagyok. Iszom egy korty bort. Jó íze szétárad a számban.
