Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Tétényi Csaba: Taps
18 Új Dunatáj • 2007. március az italt, újra töltök. Nem úgy néz ki, hogy itt mindjárt zene lesz. Újabb emberhullám tör utat a büfé felé. Valaki megszólít, felpillantok. Persze, felelem a kérdésre, viheted a széket, nem várok senkit. Csak a zenét várom. Balra mellettem egy zavaros tekintetű, kócos, középkorú férfi ül, a mellénye megdöbbentő, a jobb keze középső ujján hatalmas pecsétgyűrű, asztalán sör és könyv. Elnyomom a cigit. Egyedül van. Elég gáz a pali, kissé szatírszerű. Jobbra két fiatal srác beszélget meglehetősen heves gesztikuláció kíséretében. Úgy hallom, politizálnak. Előttem egy tinilányokból álló csoport, mobiltelefont adnak kézről kézre, nyilván valami fotót mutogatnak, az ő visítozásuk még ezt a hangzavart is elnyomja egy pillanatra. Furcsamód egy hosszú ősz hajú, ötvenes fickó is tartozik hozzájuk, bár rá se hederítenek. Visszanézek a szatírra. Épp benyúl az ölében fekvő, gyűrött zakó zsebébe, és egy lapos üveget vesz elő. Valami sárgás folyadék van benne. Lecsavarja a kupakot, meghúzza az üveget. Arcán gyermeki mosoly terül szét. Halkan elnevetem magam. Nyugodtan röhöghetnék üvöltve is, akkora a ricsaj. Iszom én is, betolom az Unicumot, és megint rágyújtok. A hangszórókból zene harsan fel, valami lájtos műdzsessz. Utálom a háttérzenét. Nem tudom, ezt afféle bemelegítésnek szánják-e, de így egyrészt nincs meg a csend a zenéhez, másrészt mindenki még jobban üvölt. Már semmi sem adott az élményhez. Ami amúgy is bizonytalan, teszem hozzá. A két ifjú politikus elmegy sörért. Mögöttük különös alak ül, eddig nem vettem észre. Csapzott, hosszú haja van, borostás, úgy harminc lehet, bőrkabátot és melegítőalsót visel. Mellette gitártok. A vele szemben ülő fiúnak magyaráz idegbajos sietséggel, mintha meg akarná győzni valamiről. A szeme alapján nem nagyon aludt az elmúlt napokban. Felkapja az előtte lévő korsót, iszik a sörből, az az érzésem, mindjárt magára önti. Elnyomja a cigit, rágyújt egy újra. Tiszta ideg, gondolom. Hirtelen felkapja a mobiltelefonját, beleszól, megint kortyol, szív egy slukkot. Talán szeretne egyszerre csinálni mindent, nem tudom. Visszatérek a hosszú hajú ötvenesre meg a lányokra. Továbbra is vihognak. Már háromnak is telefon van a kezében. Hát igen, nem lehet itt mindenki. Most veszem észre, hogy még valaki van velük, eddig takarásban lehetett. Ő nem nevetgél, csak nézelődik. Idősebb lány, elég furcsa alakja van, sem nem sovány, sem nem magas, inkább szikárnak mondanám, csak a törékenysége és a szépen domborodó, kis mellei teszik nőiessé. Az arca is egyszerre kemény és finom. Nem tudom, miért, talán a különössége miatt, de tetszik. Idegenszerű. Igen, talán emiatt érdekes. Rám pillant, de már el is fordul. Kék a szeme. Követem a tekintetét. A színpadot figyeli. A dobcucc már áll, minden kész. Varga még mindig a pulton könyököl, ugyanabban a pózban, mintha tényleg odatámasztották volna. Kezdjétek már, fiúk, könyörgök magamban. Iszom a borból. Hiába a két Unicum, úgy érzem, egyre feszültebb vagyok. Idegesít ez a szar zene. Túlságosan egyirányú az este. De most már kitartok. Nézelő-
