Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Vasy Géza: Illyés Gyula és az ő "megbocsáthatatlan bűnei" (tanulmány)

84

Új Dunatáj • 2007. december

gának hamis állításokat. Mindezt tetézte azzal, hogy az Egy mondat a zsarnokságról című verset hazugnak és aljasnak minősítette (A céh, 2005. október, 17.)

Csupán két példát említek még. Petőcz András pályakezdő költőként hódoló verssel köszöntötte a nyolcvan éves Illyést. 2001-ben viszont publikálta az Egy mondat Illyés Gyula című verset (Beszélő, 2001. 7-8.), s ebben ugyancsak a kollaboráns költő arcképét rajzolta meg kegyetlenül és publicisztikus szinten.

Nemrég jelent meg Sinkó Ervin levelezésének második kötete. Erről Nyerges András írt kritikát az Élet és Irodalomban (2006. december 1.) A cikk első harmada Illyéssel foglalkozik, mert adalékot vél felfedezni Illyés antiszemitizmusának igazolásához. Illik tudni, hogy Illyés soha nem volt az. A Sinkó-családdal való kapcsolatában az sem lényegtelen, hogy az író húgával, a szobrászművész Boriskával, aki portrét is készített a költőről, az 1920-as években igen közeli kapcsolatba került.

Egy idézet erejéig itt célszerű visszakanyarodni Asperján regényéhez, amelyben Vágó Márta kapcsán olvasható a következő: „Illyés leszámolt azzal, hogy - bármilyen tehetséges is - bejuthasson egy ilyen gazdag zsidó családba.” (238.1.) Nemcsak róla, József Attiláról sem feltételezhető, hogy így gondolkozott volna.

Ennyi példa talán elég annak dokumentálására, hogy Illyés Gyula hét fő bűne és annak 77 elágazása XXI. században is megbocsáthatatlannak mutatkozik azok számára, akik nem akarnak hinni a tényeknek, s akik hajlamosak arra, hogy egyetlen információ alapján ítéljenek. Nincs még egy magyar író, aki ilyen nagy mértékben ki van szolgáltatva annak, hogy egy másik íróval - jelen esetben József Attilával való kapcsolatának - a görbe tükörben mutatkozó torzképe alapján ítéljék meg.

S vonatkozik mindez arra is, ami már nem annyira az életrajzzal, hanem az életművel kapcsolatos. Az ezredforduló posztmodern szemléletű irodalomtörténet-írása, s nemcsak az, hajlamos arra, hogy kiiktassa a nemzeti klasszikusok köréből Illyést, kajánul sajnálkozva azon, hogy nemcsak ma korszerűtlen, hanem már a harmincas években is az volt, főként József Attilával összevetve. Ám ennek tárgyalása külön elemzést igényel.