Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - N. Horváth Béla: Kettős tükörben (tanulmány)
72 Űj DüNATÁJ • 2007. DECEMBER említette a bulvárlap »művészeti riportját«, amely felröppentette a hírt, hogy ő énrám, én pedig őrá írtam verset. »Mit ki nem találnak az emberek« - mondta mindkét állításra.” Természetesen az utókor sohasem tudhatja bizonyosan mit gondolt, s kire gondolt az író. S nem is kételkedünk, de a június eleji, a cikken nevető József Attila nem elég hitelesnek tűnő argumentum. Annál is inkább, hisz egy 1974. október 11-i jegyzetben, Fábián Dániel könyve kapcsán, így hárítja el a vádat, hogy József Attila lelki összeomlását ő okozta volna azzal, hogy 1937 nyarán látta József Attila Illyést és Flórát egy társaságban: „... 1934 tavaszától József Attilát csak 1937 októberében láttam viszont,” Ezt erősítik a nekrológban írottak. „Ifjúkorunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kérette egykori barátját”. Illyés így adja vissza az estébe nyúló találkozást: „Barátságunk, mely az előző években elhidegült, egy perc alatt, egy ölelés alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldottunk, minden félreértést tisztáztunk, a legkisebbet, a tíz év előttit is; ő ragaszkodott ehhez, csak ezután volt hajlandó rátérni a legnagyobb kételyére: érdemes-e élni?” Hogy mi lehetett a legkisebb félreértés 1927-ből, nem tudni, a legnagyobb „félreértésről” azonban a kézirat nem tesz említést. Illyés a Szolga-1 a későbbiekben az utolsó versszak nélkül közölte, ahogy Illyés Gyuláné írja: „hogy a félreértéseket elkerülje” ugyanis Fejtő is magára vette, ugyancsak „ok nélkül”. Nem valószínű, hogy Illyés a Fejtő iránti gesztusként hagyta el a becsületsértő vádakat. Sokkal inkább a József Attila és kultusza iránti tiszteletből és talán megfontolásból. A Szolga inspirációja és az Ars Poetica „józan ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát” sora közti áthallásról írja Illyés 1963. augusztus 2-i naplójegyzetében: „A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől.” Az ész és az ostobaság persze József Attila költészetének jellegzetes antitetikus trópusa, amint a „szolga mód” elutasítása is értelmezhető a Levegőt!-ben megfogalmazott magatartásmód, „az én vezérem bensőmből vezérel” aktualizálásaként. Ezzel együtt, nem zárható ki az Illyésre vonatkozó célzás, hisz a Hazám ismert sorát illetően is él az irodalmi köztudatban az a hit, hogy az Illyésre vonatkozik: ..kilábol / a népségből a nép fia / Hol lehet altiszt, azt kutatja...” A Szolga egy erős identitásból íródott válasz. „Szolga - mondhatom én magamra”. A múltnak, a sorsnak olyan vállalása szilárdul itt öntudattá, amit nem a Puszták népe igazol, hanem elsősorban a Magyarok azon feljegyzései, vallomásai, amelyek a közösségvállalást taglalják. Ebben az értelemben artikulálódik a szolga, a szolgaság fogalma az Illyés-versben, bár az Ars poetica nem mint társadalmi státust használja a fogalmat, hanem jelzőként az önállótlanság, s főleg a gondolati önállóság hiányaként
