Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Valachi Anna: Múzsaszerepben (tanulmány)
52 Új Dunatáj • 2007. december Sajnos, hozzátartozói és pályatársai sem ismerték föl, hogy az elmejátékokat szenvedélyesen kultiváló „enfent terrible” ötleteit, hóbortjait az a fajta, „az értelemig és tovább” hatoló kíváncsiság motiválja, amely a lehetőségek birodalmának határait feszegeti. Ezért történhetett meg, hogy barátai, akik a maguk módján segíteni próbáltak rajta, idegorvoshoz küldték, az pedig egyenesen a Lipótmezőre akarta beutalni. Ignotus Pál és Hatvány Bertalan nagy nehezen elérte, hogy a Siesta Szanatóriumban kezdjék meg a költő gyógykezelését. József Attila eleinte föl sem fogta, milyen tragikus helyzetbe sodródott. 1937. július 20-án olyan ártatlanul, gyanútlanul adott számot a vele történekről Flórának írt levelében, mintha egy izgalmas csíny hőse lett volna.29 Később, amikor skizofrén betegként kezelték, szigorú inzulinkúrának vetették alá, és - analitikusa, dr. Bak Róbert szabadságának ideje alatt - jobb híján teletömték bódítószerekkel, hiába tiltakozott és folyamodott régi módszeréhez: az éhségsztrájkhoz;30 már tudta, hogy akaratlan „betegség-választásával” - az értelmet próbára tevő szellemi kombinációs játékai következtében - kelepcébe került. Jóakaróiban akkor veszíthette el bizalmát, amikor közlékeny - és a hírzárlatról mit sem sejtő - régi barátjától, Németh Andortól megtudta: azért tartják a Siestában, mert elmebetegnek tartják.31 Kétségbeesett reakciója elárulta: tulajdonképpen ekkor jött rá, hogy számára nincs menekvés, hiszen az egészségügyi gépezet akkor még - pontosabban: még akkor is - kizárólag egyetlen módszert ismert a „normaszegő” viselkedés kezelésére: a beteggé nyilvánítást, az elkülönítést, a kirekesztést, az elzárást, a „sárga házat”.32 A kör bezárult. József Attila - az öntörvényű zsenit Lombroso nyomán eleve őrültnek bélyegző közvélekedés áldozataként - végképp fölhagyhatott azzal a reménnyel, hogy teljes értékűnek tartott, köztiszteletben álló alkotóként valaha is viszszatérhet az „egészségesek” társadalmába. Tisztában volt vele: ha elmegyógyintézetbe kerül, vége költői pályafutásának. Márpedig ő csak a szavakkal előidézett, képzelt valóságban érezte magát otthonosan. A költészet volt az élete értelme, tartalma, célja, öröme, reménye: mindene. Csak a csoda segíthetett volna, hogy önérzetét és jó hírét megőrizve, tovább működhessen „a világban”, mely a sajtó híradásai nyomán már értesült megbélyegzettségéről.33 Azt is pontosan tudta, hogy az őt szorgalmasan látogató, segítőkésznek mutatkozó, de - családi helyzete foglyaként - ápolására nem vállalkozható, szüleivel élő, keresettel nem rendelkező Flóra a valóságban nem mindenható mitológiai istennő, hanem egyelőre állás nélküli gyógypedagógus, aki számára ugyanolyan terhet jelentene az ő gondozása, mint bárki másnak, aki a „megmentésére” vállalkozna. Belenyu
