Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Tablólíra (tanulmány)
36 Űj DUNATÁJ • 2007. DECEMBER ez a virrasztás léthelyzetének egyik legszebb metaforájaként is9. ,,»A semmi ágán ül szivem / kis teste hangtalan vacog« - ez a Reménytelenül centruma. A vers lényegmeghatározottsága az, hogy a lélek Belső Világterében teljesen leépülnek a fogódzók és minden biztos pont hiányában visszahúzódnak a szívbe, az érés végső emberi momentumába. A leépülés teljes: »Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.« A külső táj sivársága, sík, azaz határolatlan jellege sugallja a reménytelenség érzését. A költő magát fejezi ki a tájban, ahol szinte semmi sincs, a horizont végtelenségének képe a lélek végességét rejti, a fogózók nélküli táj szabad horizontja a lélek szabadságvesztését idézi. A táj semmit nem mutat, a nyárfa neszező halálsuhintása melankolikussá teszi a lelket, de ez a melankólia együtt jár a helyzet tisztázásának felelősségteli szándékával. Felelőssége önmaga iránt, a helyzetet nem elleplező megfogalmazása teremt itt nagy verset. Számvetés a léthelyzettel. A félelem azonosságot teremt, és nem engedi a visszahátrálást a múlt valamiféle idilljéhez. A múlt és jövő reményei csalókák - »Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény« {Hazám) -, ami megmarad - [...] a lélek önállítása. A félelem állapota a megvilágosodás állapotává válik, egyben az igazság feltárulásává - az igazság pedig az, hogy nincs remény. Minden igazságot elleplező létező megtagadása az igazság kimondásának lehetősége. Az asztrális táj a létező radikális megtagadásaként mutatkozik meg. A csillagok távoli, szelíd idegensége csak fokozza a társtalanságot. József Attila nem fordul poétikus gesztussal a csillagok világához reményt keresendő. [Tegyem hozzá, szemben Illyéssel! Sz.L.S.] A számvetést és distanciát végsőkig viszi. A semmit, mely egyben félelmet is okoz, adja meg korlátként, így a semmi az utópia ellenlábasa, de egyben felismerése a létnek, a lélek önállításának - azaz mondjuk ismét: visszaút önmagához.”10 Mindehhez tegyem hozzá, nagyon fontos figyelni ara is, milyen utasítást ad művéhez a költő a verscím alatt, a korpusz fölött (mint zenei partitúrákon szokás): Lassan, tűnődve, amely nem csak az olvasás vagy alkotás módjára vonatkozik, sokkal inkább arra a kontemplációra, amely e jellegzetesen huszadik századi virrasztó magatartásforma attribútuma. József Attilának e versei palinódiái saját korábbi tájveseinek csakúgy, mint a természetben való feloldódás klasszikus panteizmusának, de még e panteizmus modern kori változatát is visszavonja, még azt is, amely azt a félelmet fogalmazza meg, hogy az ember belesüllyed a puszta vegetációba, itt ugyanis az emberi önmegismerésnek a külső világot is magába záró, attól mégis elforduló, a belső végtelenség felé tartó út folyamatát látjuk, mégpedig úgy, hogy ez az „önállítás” egyúttal e folyamat megértésének szükségszerűségét is magával vonja, így mintegy - Pierre Bourdieu kifejezésével a megértés megértését is posztulálva.11 Annál is inkább, mert ez a kontemplációt
