Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Tablólíra (tanulmány)
34 Új Dunatáj • 2007. december résverseit”, s ettől kezdve válnak gyakorivá költői gondolkodásában a spirál szerkezetű versek, amelyeknek megformálása, bármilyen furcsának tűnhet, éppen Babits költészetével kapcsolható össze, ugyanis József Attila Az Istenek halnak, az ember él című kötetről írt hírhedt bírálatában fogalmazta meg, de akkor kritikaként, felróva mintegy Babitsnak, hogy milyen a spirálszerkezetű vers: „a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladva észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé, és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között.” Itt jegyzem meg, hogy József Attila ugyanebben a bírálatában hasonlóan gondolja végig a versek motivikus megformálódását is: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak, s ez a harmadiknak. Majd az első újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét - a végire érve már csak egyetlenegy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű.”7 Ugyanakkor, s ez tűnhet igazán érdekesnek, József Attila nem sokkal e bírálat megírása után, s attól kezdve szinte törvényszerű következetességgel épp a jelzett módon építi fel az „eszmélet” típusú verseit is, tehát tulajdonképpen bizonyítva láthatjuk, mit tanult el Babitstól, hiszen éppen azt alkalmazta saját költészetében, amivel kapcsolatban Babits lírájáról szólva írt, mégpedig úgy, hogy egymást követő képeket, rajzolatokat sorakoztatott, ezért beszélek tablólíráról. S meglepő módon ezt tette Ilylyés Gyula is, nem csak az elbeszélő költeményeiben, de az 1932 után írt, s majd 1935- ben és 1937-ben kötetbe gyűjtött verseiben is. Mire gondolok, amikor tablólíráról beszélek? Azokra a művekre, amelyek látszólag úgynevezett „tájversek”, ahol a belső lelki táj válik külső formává, szinte a szecesszióra és az újromantikára emlékeztető módon. Ide sorolom a nagy nocturnókat: a Téli éjszaka, A város peremén, a Külvárosi éj címűt. Bartók Az éjszaka zenéje című
