Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Illyés Gyula: Naplójegyzetek
16 ÜJ DüNATÁJ • 2007. DECEMBER- elérte, hogy a cikket Varró István és Vámbéry a lap számára bekérte; „lekötötte”: a másutt való megjelentetésnek gátját vetette. Itt a kívánkozó stílusfordítás, hogy a tárgyilagos tényfelsorolás után most a történtek fájdalmassága fölött elsóhajtsam magam, az irodalmi nagyságokat övező álkegyelet hatása alatt szememet az égre fordítva a sors kegyetlen játékát idézzem, miért is vetette ezt közénk. Ehhez természetesen semmi kedvem. A sors úgynevezett játékát annál sokkal jobban lebecsülöm. József Attila jelentőségét pedig sokkal tárgyilagosakban látom, hogysem ilyen modern keneteskedésekkel mentsem. Versei megbecsülésében semmiképp sem zavart, sem akkor, sem később, hogy e tette mögött valami eszelősséget éreztem. De nem annyira, mint kellett volna, sajnos; ezt fájlalom ma leginkább. Abban az első pillanatban különben maga a dolog sem volt számomra oly fájdalmas érzés, de közel sem, mint később, amikor pedig már csitulnia kellett volna. Ennek több oka is van. A legnyomósabb köztük a legelőreláthatatlanabb lett; József Attila halála; aztán barátságunknak éppen a tragikus vég előtt való oly fokú megújulása, aminőben azelőtt soha, ismeretségünk legmeghittebb korszakában se voltunk. Akkor, 1934 őszén, a moszkvai út után, Muca izgalma azért nem hatott rám, mert magam is tele voltam, de másfajta izgalommal. S nekem is megvolt a magam eszelőssége. A vállalt feladat nem volt könnyű. A Szovjetunióról 1934-ben Budapesten egy bulvár napilap hasábjain tárgyilagosan írni, napról napra, a miniszterelnöki sajtóiroda, a különféle polgári és katonai cenzúra hivatalok, a különféle jobboldali polgári lapok és szervezetek kinyomtatott, vagy csak számomra készíttetett fenyegetéseivel, vádjainak és denunciálásainak hangzavarában - a teljesítmény ma is megvizsgálható, mert hiszen megjelent s ma is olvasható. Egy védelmem volt elég sajátos: a laptulajdonosé - a példányszám már az első nap ötvenezerrel emelkedett. De az idegnyűvő izgalom már a határon megkezdődött: a határcsendőr őrnagy először látott útlevélbe ütve vörös csillagos pecsétet, s ettől kommunista-fóbiája azt ültette a fejébe, hogy Moszkvából még legális vízummal is csak titkos agitátorok érkezhetnek. Eszerint is bánt velem, őrizhettem a fölényem, amikor már a priusz-könyvet is lapozni kezdte, nem eredménytelenül. De volt ráadás izgalom is. Kun Béla az utolsó nap két dologra is megkért, amely elől nem térhettem ki: emberek életét, illetve szabadságát érintette. (Az egyik üzenet volt Frisch Istvánnak; a másik a 48-as zászlók hazahozatalának ügye.) Hogy József Attila és köztem mi történt, hogy milyen hideg fal épült közénk, az voltaképpen hónapok múltán tudatosult bennem néhány - akkor már kettősen kínzó- perc leforgása alatt. Egy zeneest vagy zenedélelőtt végén, amelyre Bartók vonzott,
