Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 2-3. szám - Sipos Lajos: "...Egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni"

Sipos Lajos • „••• Egy megújítandó Európában...’

19

szup bácsi, Wass Albert könyvében, a jövőt firtató kérdésre ezt mondta: „Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezen túl is csak mi fogjuk a máiét kapálni, s a réteket kaszálni, ezen túl is fogunk adót fizetni, s aki akar, pálinkát iszik, fehérnép után jár..aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet”.

A román csendőrök és tisztviselők, akiknek a kijelölt kétheti időben kellett felszámolni hivatalukat, vagy esetleg előkészíteni az iratokat az átadásra, ebben az időben sem fizetést, sem élelmet nem kaptak. Wass Albert falujában a földbirtokos élelmezte a román káplárt és katonát. A csendőr őrmester, akinek korábban „hol ez kellett [...], hol az” többnyire bort, fát, gabonát, malacot vagy fuvart kért, de az is megesett, hogy az éppen kipécézett magyarra bízta, mit adjon neki, a földbirtokostól kért most szekeret arra az esetre, ha netán „rendeletet kap a távozásra”.

Farkaslakán is így élték meg az impérium-váltást. A családtagok, írta meg Tamási Áron a Pillangózás hazai tájon című írásában, a várakozás napjaiban és a legelső időkben a „román világ”-ot idézték: a munkaszolgálatot, az állandó büntetéseket, a felesleges utakat, az őrmester által elkobzott szenet, a fizetségül kiutalt két pofont, a végrehajtóként a házba berontó „fekete román suhanc”-ot, aki „összekapkodta, ami volt aztán eltűnt”. Meg felidézték a helybéli csendőröket, akik - mivel az állam róluk sem gondoskodott-, az első hét végefelé, az „ötödik-hatodik napon bizony már éhezni kezdtek [...], éjjelenként pityókát kerestek a földeken [...]. Ezt észrevették a falusiak, megsajnálták őket, s táplálni kezdték.”

Szeptember második hetének végén a magyar csapatok átlépték a határt. Minden faluban és minden városban a helybeliek díszkapukat ácsoltak, az emberek kokárdát tűztek, a padlásról, pincéből, veremből előkerültek a piros-fehér-zöld zászlók, s egymás után tűntek föl a háztetőkön. Kemény János leírta a marosvécsiek boldogságát, a „ragyogó, könnyező szemek”-et, a „felharsanó éljenek”-et. Wass Albert felelevenítette a nagy izgalommal és igyekezettel összeállított vasszentgotthárdi-díszkaput és a fogadás történetét. A díszkapu alatt először egy „kerékpáros legény jött [...]. S már ott voltak mögötte a többiek, kerékpáron és roppant gépkocsikon, nevettek és integettek nekünk, s mi csak kiabáltunk ész nélkül, s dobáltuk rájuk a virágot, rengeteg virágot, míg csupa virág lett az utca s míg berekedtünk egészen, és úgy éreztük, hogy részegek vagyunk valamitől és szédülten kavargóit körülöttünk a világ. [... ]

Álltunk a díszkapu két oldalán és mozdulni sem tudtunk, csak néztük a honvédeket, a mieinket, a magyarokat, ahogy jöttek és jöttek ágyúkkal és roppant gépkocsikkal, és áthaladtak előttünk a kapun. Csak álltunk [...], csak néztük őket és éljent kiabáltunk, és úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle