Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Pomogáts Béla: A komp helyzetében
Pomogáts Béla • A komp helyzetében 49 ból és nevében beszél, mint nagy közös élmények és törekvések, gondok és remények letéteményese. Erre utal különben René Wellek és Austin Warren mára klasszikusnak tekinthető, Az irodalom elmélete című kézikönyve is, midőn a művészi alkotás két lényegi kritériumát a következőkben jelöli meg: „a művészet mint öncél, és a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”. A „közösségi rítus” és a „kulturális kötőerő” fogalmi köre kétségkívül magába foglalja a irodalom közösségi, nemzeti szerepvállalását és mandátumát. Különösen a magyar és megint csak, általában a közép- és kelet-európai irodalmakban, amelyek sok évszázados hagyományaik értelmében voltak - Németh László találó kifejezésével élve - „a nemzeti élet mindenesei”. A huszadik században és különösen a kilencvenes évek új szellemi orientációinak keretében mindazonáltal új és minden korábbinál kisebb hangsúlyt kapott az a meggyőződés, hogy az irodalomnak nem valamiféle közösség nevében kell megnyilatkoznia, hanem kizárólag az emberi személyiség helyzetét, megrendülését, válságát vagy éppen felbomlását és megsemmisülését kell kifejeznie. A jelen irodalomtörténet-írás több képviselőjének felfogása szerint megingott azoknak a költőknek és íróknak, például Illyésnek, Radnótinak, Németh Lászlónak, Nagy Lászlónak a tekintélye, akik az irodalomban valamilyen közösségi képviseletet kerestek, és a legmostohább körülmények között is ragaszkodtak a személyiség hagyományos integritásához. A közösségi elv és a személyiség-elv ellentmondása mára áthidalhatatlannak tetszik, és a személyiség-elvű irodalom teoretikusai mind ingerültebben tekintenek a közösségi értékeket védeni és konstituálni igyekvő irodalomra. 3. A magas irodalom és a tömegirodalom ellentéte Mindig létezett magaskultúra és tömegkultúra, és a kettő között viszonylag ritkán adódtak kapcsolódási pontok. Annak valójában művészet-, illetve általános kultúra-szociológiai jelentősége volt, hogy milyen társadalmi csoportok léptek fel fogyasztóként az egymással igazából alig versengő két kulturális piacon. A magas kultúra: az értékes irodalom, zene és képzőművészet inkább az értelmiségi és a vagyonosabb polgári rétegek, a szórakoztató zene, a magyar kulturális körben például a cigányzene, a tömegirodalom, így a kalandregény, az érzelgős „bestseller” vagy a képzőművészeti giccs jobbára a kispolgári rétegek érdeklődését váltotta ki, habár az sem volt kivételes, hogy a társadalmi hierarchia magasabb szintjein elhelyezkedők a tömegkultúra termékeit, úgynevezett „egyszerű emberek” pedig a magas kultúrát részesítették előnyben. Külön kulturális rendszert alkotott a népi kultúra, amelynek fogyasztói, igaz a polgári társadalom alatt, vagy ezen kívül helyezkedtek el, maga a népi kultúra mind-
