Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 4. szám - Panyi Zita: Novella (D. úr)

12

ÜJ DUNATÁJ • 2006. DECEMBER

Panyi Zita

D. ÚR

A felek nem tudtak dűlőre jutni, gyötrő kényszer nyúzta megfáradt tudatukat a kimondatlan feszültségtől, amit D. úr jelentett. Abban még csak egyetértettek a farönklapos asztal körül ülők, hogy D. úr különc a maga nemében, ám éles nézeteltérések, mi több, sértődésbe fulladt borgőzös vagdalkozások kavarogtak - mind magasabb köröket megjárva - a kérdés mentén: mi D. úr életének tengelye?

Egyáltalán, érdemel-e komoly, következetesen irányított figyelmet az, aki jobbára derűs érdeklődéssel követi a körötte zajló eseményeket, megingathatatlan optimizmussal tekint egy lakásvásárlás, költözés elébe, a zimankós télben sem hord sapkát, ráadásul hangos, szívből jövő lelkendezéssel fogadja látogatóit, érkezzenek azok akár hajnali fél négykor.

D. úr nem indulatoskodott. Senki nem látta még vörösre gyúlt orcával dühében vagy irigységből tüsténtkedni, mint ahogyan a már rég holt görögök által kultúránk részévé emelt szabad erotika tévelygéseit sem használta orrszívogatós káromkodások körítéseként. Kreatív elméjének ragyogó találmánya ellenére bort sem mutatott föl, hiszen nem volt pap. Ellenben táplálékfelvételeinek száma szigorúan háromra korlátozódott egy nap, s mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy étkeinek zömét különféle friss gyümölcsök és zöldségek képezzék, kizárólag kiskertből származó biotermények.

Ez tehát mind rendjén is lett volna. Érdem szerinti figyelem ide vagy oda, D. urat nem lehetett nem észre venni, s ha már észrevétetett, hát nem lehetett érdektelenül arrébb lépni mellőle. Furcsán fésülte például a haját. A természet által rőtesre csíkozott, egyenes szálú bozontot két oldalról összeboronálta a feje tetejére, ami folytán kackiásan vidor, mégis, kissé bumfordi megjelenést kölcsönzött neki a fejszőrzet. A tapasztalatok híján elhamarkodottan ítélő vagy a még igen fiatal emberek némi vad minőséget is gyaníthattak a szokatlan külső mögött, ám mindezt ellensúlyozta D. úr kedves lénye.

Az évek múlásával tökélyre fejlesztette hallgatási művészetét. Nem tartotta ugyan számon az órákat, amik során regiment mulatságos, szomorú vagy épp hajmeresztő történetbe avatták be, büszkeségére a titoktartás eleddig fölhozatlan kérése nélkül, de jóleső, baráti érzelemmel emlékezett rájuk. Érzékenyen rezdült a hozzá szóló hangokra. Nemegyszer érthetetlen szóáradat zúdult zsigerei felé, és ő ott hallotta bennük a remegős, pulzáló izgalmat, a visszafojtott, csomóba szilárdult, hűlt keserűséget, a zabolátlankodó, kitörni készülő csiklandós nevetést, erre figyelt hát bizalommal.